Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Zalán Tibor: Elöljáróban (Bevezető Bahget Iskander életrajzi könyvéhez)
97 írásában: A másik titok már mesterségbeli: Bahget Iskander írókról soha nem készített beállított képet. Ilyen vagy olyan modellekről igen, írókról, művészekről soha. Nos, ehhez a ponthoz érve az olvasásban, az Elöljáróban írójának el kellett gondolkodnia azon, ilyen-olyan modell-e ő, vagy ha nem, akkor miért nem író vagy művész. Történt ugyanis, hogy miután kiszállították a művészhez, miután végigbarangolta annak a csodakertjét, miután végigkóstolta a remek környékbeli pálinkáit, lehetségesen többször is valamennyit, miután falatozott az elébe tett valóban paraszti parasztkolbászokból, a fotók mestere elvezette háza kibogozhatatlan labirintusán keresztül a műtermébe, ahol számtalanszor beállította, így számtalan beállított fotó készítését hajtotta végre rajta, az ő szelíd és szégyenlős beleegyezésével. Szóval, bizony, hogy készített Iskander beállított művészportrét! De hogy ne vitatkozzék Füzi szerkesztő állításával, főleg ne cáfolja meg a Bahgetet nálánál százszorta jobban értő közös barátot, elárulja, hogy mi az, ami miatt mégsem volt teljesen beállított a kép, vagy miért volt a beállításon messze túlmutató a készítés mikéntje. Azonfelül ugyanis, hogy nem számított erre a megtisztelő akcióra, és nem készítette hozzá az arcát, szakálla meglehetősen rendezetlen volt például, nem is öltözött alkalomhoz, azaz fotózáshoz illően. Utcai ruhában ült a lencsék elé, elnyűtt, fakuló kék pulóverben és egy kimondottan hétköznapokra való kockás ingben. Iskander, mint egy nagy, mosolygós manó, szerényen, mint a hajdani Mosolyalbum-fényképészet röpdöső és megnyerő mindenese, beszélt, járkált, mutogatott, örült és méltatlankodott, előjátszott és utórezgett, egyszóval, teljesen el tudta feledtetni vele, hogy mi is történik éppenséggel. Mindegy volt szakáll, pulóver, ing – vitte magával a világába egy ellentmondást nem tűrő másik, de nem idegen világ. A fényképészet, közelebbről fotóművészet egyik, a könyvben talán nem, vagy nem eléggé aláhúzottan fölemlegetett komponense tehát a bizalom, (művész)portrék készítésénél mindenképpen. Az egyik akkor róla készült képet jobban szemügyre vevő szemlélő még az egész napos utazás (vonat, busz, autó) és városi bolyongás (szerkesztőség, főiskola, előadóterem, piaci standok és könnyű fröccsökkel tovább lendítő kocsmák) óhatatlan koszlerakódásait is fölfedezheti a körme alatt. Legyünk tárgyilagosak: akit beállítanak, aki készül a „beállítására”, az előre felkészül, hogy a legjobb arcát mutassa meg; tehát a beállítás állításra redukálódik, vagy azzá nemesedik: ami a portréra került, az a pontos, valahogy az a valóságosabb. Pontosabb, mint amit az ember a tükörben láthat, mert gyakorta azt látja, amit látni szeretne, nem pedig, ami látható. Nem csak vállalható tehát az ilyen művészfotó, hanem vállalandó az önfelismerésben, elengedhetetlen az önmegismerésben. Bahget Iskander ösztönösen tudja, vagy ha nem tudja, megérzi, ki az, aki ül-áll-pózol a felvevőgépe előtt. Ha nem így lenne, szabadon beidézve egy elszólását a könyvből: még el kellene olvasnia fotózás előtt az illető teljes életművét. Erre nincs szüksége, lévén születetten ösztönös beleérző. Arcba, sorsba, történetbe, történelembe, emberbe, közösségbe, népbe és még tovább is.
