Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A vers kriminalizálódása (Szabó Lőrinc pályakezdésében, 1920–1930)
73 tásra emlékezve – éppen a Tóth Árpád emlékének ajánlott Árnyék című versében ujjongva meg is írja, 1930 áprilisában: Egy hosszú-hosszú éve már, valami titkos akarat kivette fáradt húsomat férges kezeidből, Halál. Eddig a te meg a világ szemben állt, hagyományosan, a versben egymással. Ezt a szembenállást figyelte meg a Juhász Gyulával (az emberért) vívott küzdelmében. Ennek során jött rá, hogy a vers eddigi téma szerinti kettősségét egybe is foghatná. A Találkozás ban dramatizált vers történetében elhelyezheti ezt a kettősséget. Nagyszerű felfedezése: a dialogizált szöveg belehelyezése a vers testébe. Ami két ember vitájaként megjelent előtte, az a versben egyetlen szövegben egyesül: a létezés egymást keresztező viszonylataként. Az ekkor megszülető Szabó Lőrinc-versben a külső és belső világ mint az embert meghatározó viszonyok együttese jelenik meg, a vers szövegbeli néző je pedig épp azt kíséri figyelemmel, hogy a kísérleti áldozat, az aktor hogyan reagál e viszonyok rendszerére. Így különbözteti meg a szövevényrendszert (mely „között” egzisztál a létezés), az ember erre válaszoló reagálását („útján”) és a megfigyelőt („emeld magasra (...) lámpádat”). Nélkülözések, munka s a halál nagy tényei között s a félelem gonosz útján emeld magasra már becsületes lámpádat, értelem! (Vámpirok ellen) A dialogikussá alakuló szövegbe szövi a költő emberről alkotott látomásának meghatározóit: a partikuláris tényekből kiszűrt és rendszerbe fogott őstények, metafizikussá rögzült ősképek, imágók és egyben erők, mozgatók hozzák létre azt az erőteret, amelyben a személyiség megvalósulási kísérlete folyik – szétfolyásának közepette. Közöttük a költő találhat logikai-sorrendi különbséget (okként találva a nélkülözések, munka és halál „nagy tényei”-t, okozatként pedig az általuk kiváltott félelem útját; ítéletalkotóként e fölé emeli az értelem lámpáját), de időbeli megkülönböztetést már nem alkalmaz („között... útján... emeld fel”), ezzel egymáshoz köti, csak egymásban megvalósulónak látja ezt a szövevényrendszert. Verse szerkezeti váza így lesz a világ tükörképe, a Juhász Gyula előtt játszott „tükörszínjáték”:
