Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A vers kriminalizálódása (Szabó Lőrinc pályakezdésében, 1920–1930)
71 „együttdolgozás” ahhoz a módszerhez segítette Szabó Lőrincet, amely a korábbi dramatizált lázadó perlekedéseket egységes szöveggé szervezhette. Az aktor és néző küzdelme nem más a vers szövegében, mint Szabó Lőrinc színjátéka az életben Juhász Gyula lelkéért. Ami az egyik ember számára néhány fájdalmas-világos pillanat maradt az éjszakába vezető útján, az a másik költőt megmentette a haláltól, költészete elnémulásától. E verstípus születésének, tudatosodásának pillanatát dokumentálja Szabó Lőrinc egyik, kötetbe fel nem vett, de a Kilényi-hagyaték alapján Juhász Gyulával való találkozásaira utaló, krimit szimuláló költeménye, melyet már a Remarqueregénnyel is kapcsolatba hozhattam, a Találkozás ( Pesti Napló , 1930. január 26.). Kedvenc szórakozását, a filmet utánozza-parodizálja, ugyanakkor ennek során zajlik le a döntő versformáltsági váltás: a külvilági narrációs történet áttevődik a belső világba, a szöveg dialogicitásában testesül meg. Menekűlsz és nincs kegyelem, menekülsz valami elől, – te tudod, mi a bűnöd! Lelkednek vére melegen ömlik és borzadva tűröd: „Ments meg, ész, álarc, fegyelem!” A Remarque-értelmezéssel társított korábbi versnek célja volt, iránya, elmozdult a bevezetőben kijelölt kiindulástól – legalábbis a költő vágyában benne volt a kimozdulás „hazárd reménye”. Ez a sodró erejű mozgás ennek a versnek is az indítása. A következő versszakmozaik azután lefogja ezt az elszáguldást, de egyúttal a menekülő mozgást is megtartja még. Mégpedig egy új szemléleti szempont alkalmazásával lassítja meg a versmenetet: megszünteti a külső és belső világ korábbi kettősségét. A külső világtól lehet menekülni, de ha a dráma egésze áttevődik a belső világba, önmagunk elől lehetetlenné válik a menekülés: bennünk épül, lépésről lépésre haladva a terep, amelyen végig kell mennünk, megfigyelés alatt tartva saját magunkat: „ucca vagy, bús bűntanya, / teli detektívekkel”. Ezzel felvázolta azt a vershelyzetet, melyben elkezdődhet a tudat színjátéka. Megvan a terep, a belső végtelen, melynek kísérleti laboratóriumában motívumokként idézheti a külvilág (a társadalom, a természet, a biológiai létezés) elemeit, hogy ezekből a viszonyítások különböző erőtereit állítsa elő. Természetes folytatása ekként ez a vers az idézett tátrai, a külső bűnös aurát hordozó versnek. Ezekbe az erőterekbe állítja azután a költő most az embert – a megszólítottat, az egyes szám második személyt –, akinek vonásait a saját magán megfigyelt tulajdonságokból, biográfiai és biológiai adatokból állította össze, éppen ezért meg is szólíthatja, mint önmagát; „mondván, hogy: ismersz, magadat!”
