Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A vers kriminalizálódása (Szabó Lőrinc pályakezdésében, 1920–1930)
49 mindig nincs teteje. És ablaka se. És ép fala se. Kormos, szomorú rom az egész... Szerencsére nem késtük le a csatlakozást, és pár perc múlva vígan zúg velem a határ, San Candido-Innichen felé a merán–wieni gyorsvonat. Ami őt érinti, a hazára visszazuhanó, vereséget szenvedett katonatömeg. A békés otthonra rázúduló rendezetlenség. Az, amire majd a Remarque-regényben ráismer. Nézőként érdekli a gyilkossá válás folyamata. De csak poétikailag feldolgozva. A hazatérő frontkatonák embertelenné válását korai verseiben már végiggondolta: mesterét, Babitsot riogatta az Áradás! áradás! című banda-monológgal. Olvastakor Babits reszketve érzékeli a gyilkolásra kész emberi természet őt Vörösmarty rémképeire emlékeztető szörnyűségét. Költőként Szabó Lőrinc ugyanazt foglalja első, Nyugat-beli közlésre ajánlott, de a cenzúra által kitiltott versébe, amiről majd egy évtized múlva a Remarque-regényben fog olvasni. Saját meg nem élt verse köszön vissza a regénybeli iskolatársak történetében. Közben a költő megjelenő négy kötetének (Föld, Erdő, Isten; Kalibán!; Fény, fény, fény; A Sátán műremekei ) poétikájában búvópatakszerűen végig jelen van mindennek a mérlegelése. A háború poklát megjárt emberek létformájaként továbbélő terrorista szellem az, amelyet szerencsés évjárata következtében magába nem szívhatott, de a hazatért frontkatonák viselkedésében megfigyelhetett. Azokat a „rendteremtő”, messianisztikus elméletekkel magukat legitimáló terrorista erőket kísérhette figyelemmel, amelyekkel honpolgári önmagát és a békés rendezésre vágyó „hátországi” világot verseiben figyelmeztethette: fenyegette, a nélkülözések rémuralma idején riasztotta. Mert látja, hogy a húszas években, amikor a szegénység és a nélkülözés lesz rejtetten a világgazdaság összefogottságának bipoláris ellentéte, az erőnek az erőszakban kifejlődő uralma. Ezt követi a visszamenőleges beledöbbenés a lövészárok-terroristák önformálódásába. Mely meggyőzi, hogy a „világ kapitányai” továbbra is meghatározó tényezői a környező Európának. Hiszen Lenintől Mussoliniig, Horthytól Piłsudskiig és Kemal Atatürkig, Spanyolországtól-Portugáliától Litvániáig, Finnországig, sőt Kínáig más-más formában legitimálódik valóságuk. Szabó Lőrinc költészetében nem a „vezér”-t hitelesíti, hanem éppen ezt a legitimációt kérdőjelezi meg. A költőben élő honpolgári én figyeli a terrorista veszély messianizmusként megjelenő formáját, amely a lövészárkok pokoli edzettségű seregeit szabadítja a „hátország” világára. Mennyit érhet az általuk ajánlott „felszabadító” erő, meddig mehet el a nyomorba süllyedő világ szorultsága, hogy mindezt elfogadhassa? Kérdőjelek. És nem azonosulás. A kívül maradt évjárat távolságtartása teszi fel kérdőjeleit ezekben a kalibáni rémségekkel vívódó versekben. A költő Szabó Lőrinc a húszas években poétikailag gondolta át a következő évtized történelmi meghatározottságát. Egymásra vetítette a folyamatban lévő és a várható évtized történelmét, hogy egyszerre léphessen ki belőle. Amit visszate-
