Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A vers kriminalizálódása (Szabó Lőrinc pályakezdésében, 1920–1930)

34

Majd belehelyezte a bírákat ebbe a rémtörténetes keretbe, akiket mint köztörvényeseket pusztítottak utóbb, hivatalosan is, szembesítve a szentekkel és áldozatokkal, akikből ugyanolyan elátkozott bírák lettek, mint voltak korábban megsemmisített, másokat megsemmisítő bíráik. Ekként jelentkeztek a versbe a magukat emberbőrbe bújtató vadállatok. Gyilkosok és gyilkosok gyilkosai. A történelem egymást gyorsan váltó kriminalizálódó és kriminalizált szereplői. Aki kíváncsi mindennek a költő szeme előtt lezajlott történelmére, olvassa el a már idézett Kisnaplót. Joggal vonatkoztatja a szerző a mester dicséretét a kétségbeesés követ

kezményeként: „és nyilvánvaló, hogy Babits dicséretében elsősorban a saját félelmei szólaltak meg”. Hiszen pontosan írja le emlékét a költő: „Könyvtárszobájában, a díványán fekve olvasta végig; utána remegni kezdett.” Amióta először olvastam, bennem billegett tovább Babits félelemből fakadó ítélete: „ennél nagyobb verset Vörösmarty óta nem írtak”. Vajon igaz lehet? Hiszen éppen ezzel a két verssel, és néhány, ma már az Összes versei

ben szereplő darabbal (

Szintézis egy perccel elalvás előtt, Karambol, Dal, Lucifer, Vízió, A fegyenc, Mese, és hogyan is keletkezik egy vers?; Alföld, nyár és dél: vonaton – 1920. június 10.) változott át a magyar verstörténet

ben a kanonizált eszmény. A klasszikus modernség személyiségének szereplehetőségét ekkor váltotta fel a szerepvesztés horizontja. Ekkor telítődik a „boldog békeidők” előérzete az elkövetkező történelmi valósággal. A szereplő ember személyiségképletét ezzel váltja fel a személyiségvesztés materializációja. A kiszolgáltatottság érzését és a reménytelenséget az eszmepusztító Kalibán

, és a történelemmegszakasztó „világ kapi

tányai” teremtette káosz alakítja verssé. Ellenében a félelem kimondatja: „de mégse”! A félelem, amely beleépül a szavakba, a szövegbe, és ezáltal kriminalizálja magát a verset. Így szerkesztődik meg a vers magáról a történelemről. Áradás, áradás!

Barbárok vagyunk; barbárok! Gyilkosok, gyújtogatók! Nem egy elpuhult kultúra gyermekei – barbárok, de büszkék!

És erősek! – : amikor mennydörgő harsonáinkkal bejárjuk az uccákat, szabályosan-egyforma lépteink döngésére lélekzetüket visszafojtva lapulnak meg a házak!

Ma még puskacsövekben alszanak golyóink, de lobogónkat a szél veri, acélsisakjaink félelmesek és meztelen szuronyaink vérre éhesen ágaskodnak;

ásó, fegyver, ércgolyók, tölténytáska, bornyú, kézigránát és minden egyéb, ami csak szükséges egy modern gyalogos felszereléséhez, – lásd: ez vagyunk: csupa vas!, csupa harc!, csupa rombolás és bosszú! Szövetségeseink a vasutak, teherautók és a repülőgépek; zárt alakzataink fáradhatatlanul kígyóznak előre az országutakon;