Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Molnár Miklós: Sinka Istvánnal Velencében
23 a kedvem meg a lábam, hidakra föl, hidakról le, egyik szigetről a másikra: a Rialto hídnál is jobban tetszett neki a Cicik hídja, a Ponte delle Tette, melynek környékén valaha pucér keblekkel kínálták magukat a kanálisparti házak ablakából kikönyöklő örömlányok. A Fekete Bojtár társaságában tátottam a szám templomok és paloták végtelen sorára, vele szálltam vaporettóra, hogy kivigyen bennünket a Lidó keskeny földsávjára, amely lezárja és elválasztja a tengertől a lagúnákat. Átvágtunk a földnyelven, hogy megnézzük a tengert. Hatalmas látványával Sinka alig tudott betelni. Teleszedte a zsebeit kagylóval, mondván, hogy majd hazaviszi a fiainak. Meghívtam egy óriáspizzára meg egy kétgombócos fagyira. Az óriáspizzát az utolsó morzsáig bekebelezte, a fagyit léhaságnak tartotta ugyan, de azért elfogadta, sőt ízlett is neki. Forgandó szerencsénk kegyéből ennyire futotta csupán: egyetlen napot tölthettünk Velencében. Igaz, hogy csak kutyafuttában, de azért szemügyre vehettük Velencét, felőlünk most már el is süllyedhet. Noha csak rövid ideig voltunk ott, talán sikerült fogalmat alkotnunk róla, hogy mitől döglik a velencei légy. Ha nem is teljes, de világos és valóságos képet viszünk magunkkal a „hódköztársaságról”. „Velence pusztul. Browning szép szonettben ünnepelte jelképes süllyedését. Azóta süllyed igazából is. Márványlépcsőin felsiet a tenger, s elrabolja a rablott kincseket. Velence gyönyörű, de a tenger se csúf. Ha elmerül, nem lesz rútabb a táj” – írta Kis úti jelen tésében Székely János. Este kilenckor újra vonatra szálltunk. Előtte a Canal Grande partján ücsörögtünk hosszasan, nem győzve ámuldozni, micsoda szemkápráztató összehangoltságban, milyen mesteri koreográfiával közlekedik a vízen száz meg száz kisebb és nagyobb – evezős, vitorlás és motoros – jármű: lélekvesztők, csónakok, bárkák, gondolák, díszgályák, vaporettók, fregattok, hajók. Bárcsak vízzé válhatnék, a velencei lagúnák és kanálisok vizévé, hogy megtapasztalhassam, milyen érzés, ha ilyen rengeteg jármű csiklandozza a hátamat! Jogosan állapította meg a Velencét nálunk sokkal tüzetesebben szemügyre vevő Mary McCarthy: „Nyomban kitetszik világunk abszurditása, mihelyt velencei kontextusba helyezzük.” Hunniába megtérvén végignéztünk magunkon, és láttuk, hogy ugyanolyan rongyosak vagyunk mind a ketten, Sinka István meg én, mint voltunk. Nézzük mindjárt a nadrágunkat: a két szára elhasadozott, csupa sallang. Az ingünk sárgásfekete a portól, a verejtéktől és a belesírt könnyektől. A kalapunk már olyan pille és olyan csálé, hogy ha csak egy kis szél fúj is, alig bírjuk a fejünkön megtartani. A talpunk vastag és kemény, mint a kiszáradt csizmaszár; néha-néha meg is reped s fáj cudarul, és folyik belőle a vér. A lábunk feje is kihasadozik, kifújja a szél, és szürkésfekete, mint a gondozatlan kordován. A hajunk csapzott, kócos csigákban lobog, mint a puli szőre. S egész nyáron a nap és az eső kifakítja a színét. Hát ilyenek vagyunk mi. Nem dicsekedhetünk, hogy valami sok dísz volna rajtunk. Állunk a tejútrendszer közepén esőben, hóban dideregve, naptól égetve, éjjel-nappal éberen, és bámulunk báván egy-egy hintó után, ha tovakarikázik előttünk.
