Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Gerzsenyi Gabriella: Amikor kicsi voltam
16 Drága Mamukám szelídségét és türelmét szoktam néha gondolatban segítségül hívni, amikor saját csemetéim ülnek az étkezőasztal körül (ami drága távol-keleti fából készült, hosszúkás-ovális, és mind a négy oldalán lehet teríteni), és miközben kínlódó ábrázattal az ételt turkálják, egymást rugdossák az asztal alatt. Többször felmerült bennem, hogy egy méretes fémtálnak a padlón, az asztal közepe alatt való elhelyezése talán nem is lenne tökéletes ostobaság. A tál ugyan valamiféle hangot minden bizonnyal kiadna, ám kétséget kizáróan állítható, hogy nem ordítana a gyermekeimhez hasonlóan, amikor egy jól irányzott rúgás sípcsonton találja. Végül elvetettem ezt az ötletet, abban a meggyőződésben, hogy a tál újdonságának varázsa néhány nap alatt szertefoszlana, és az anya bosszantásának számos más, kivédhetetlen változata kerülhetne terítékre. (Habár megjegyzendő, hogy a teríték, konkrétan az asztalra helyezett szögletes vászon alátét, nálunk viszonylag kis méretű, a tányérjaink pedig viszonylag nagy méretűek, minek következtében a terítéken már nem sok szabad hely marad.) Ha pedig reménytelenül kiürült az anya és egymás idegeit felőrlő eszközök tárháza (noha ehhez megint szükséges pontosítást fűzni: szerintem ez a tárház végtelen, megújuló és önmagát újratermelő), akkor következhet a feltálalt ételek és italok feletti elégedetlenség. A joghurtos pohár oldalt szelel, kilyukadt, biztosan megromlott már, ami benne van. Így a fiam. Pelyhedző bajsza alatt alsó ajkát enyhén előretolja, minek láttán az anyai szív ellágyul, és hamarosan egy másik, ép pohár joghurt érkezik a hűtőszekrényből. Lányom ezalatt a mazsolás kaláccsal vív csatát. Kicsi korában még szerette a mazsolát, tudvalévő volt, hiszen otthon megette. Egyik karácsonyi vásárban aztán, amikor örömmel adtam kezébe egy még langyos, vaníliától illatozó kalácsszeletet, menten sírva fakadt. Érdeklődésünkre, hogy ugyan mi okozta hangulatának hirtelen mélybe zuhanását, amint a hüppögést befejezte, a következő választ adta: „Szejetem a mazsolát. De csak ha nincs mellette sütemény!!!” Kamasz éveibe lépve aztán a helyzet rosszabbra fordult, most már csak a süteményt szereti, szigorúan mazsola nélkül. (A mazsolát a családban rajtam kívül senki nem hajlandó elfogyasztani. Ha vendégségben mégis ezzel a finomsággal gazdagított édesség kerül szeretteim elé, akkor kezdetét veszi a mazsolamentő hadművelet: villájuk hegyével, a diszkréció különböző fokán, kipiszkálják a mazsolaszemeket, és átcsempészik az én tányéromra. Én pedig igyekszem az előttem tornyosuló aranybarna, esetleg dióval, mákkal, morzsával borított halmocskát minél sebesebben eltüntetni, megkímélendő magunkat olyan kérdésektől, mint a ’Nem szeretitek a mazsolát? Jaj, hozzak valami más desszertet esetleg?’) A „Miért nincs vacsorára szusi?” és a „Miért fogyott már el a kecskesajt?” típusú kérdéseket – személyre szabott edzéstervet követve – igyekszem figyelmen kívül hagyni. Válaszadás helyett elmesélem, hogy Beregszászban sokszor csak a kocka alakú baton kenyeret lehetett kapni, és szinte ünnepnek számított, ha valamelyik dolgozó felnőtt (szüleim vagy keresztszüleim egyike), a munkából a városon át
