Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Lapis József: Gyöngy és vas (Buda Ferenc: Lennék kisgyermek)
25 már szót ejtettünk: két gömbről van szó, tulajdonképpen társas játékról, én és másik erős és közeli kapcsolatáról, szerves összetartozásáról, ám szükségszerű különbségéről is. (A különbözőség ugyanakkor itt éri el kétségtelen minimumát.) A továbbiakban ez a teljesség megszűnik, a következő szakasz előbb a már-már görcsös, retorikai szintű hatásgyakorlást kísérli, hajtja: „játszani gyerünk! játszani! jól van!”, majd a már említett gyermekmondóka megidézésébe torkollik. A Kis kacsa fürdik kezdetű gyermekmondóka körjáték – hasonlóan ahhoz a Lánc, lánc, eszterlánchoz, amelyet Kosztolányi Dezső írt újra a föntebb utalt versében –, s maga is megfogalmazza egyfelől az összetartozás vágyát, magába foglalva egyszersmind az elszakítottság tényét is; s a mondóka későbbi szövege tartalmazza a versben is megjelenő almát. Látszólag tehát a játékra történő erőteljes, zaklatott felhívás eredményt ér el, amennyiben a mondóka által lesz történéssé a körjáték. A folyamat azonban hirtelen megszakad, kiesünk a szerepből, a kör egészlegessége felbomlik, a közösségiség, a kapcsolat elé ismét az egyéni jelleg kerül. „Nem megy a játék. Kezemben vas súly. / Zubogó vérem verése, lassulj.” A sorok ismét csak kétrétegűek, egyszerre vonatkoznak a megképzett világra, a lírai alaphelyzetre (valaki megkísérel újra gyermekként játszani), valamint a vers önműködésére. A felfokozott verstempó lelassul, hosszabbodnak a szótagok, a pattogó hangzókat a susogó-surlódók váltják. A kísérlet elégtelen, a játék nem történik meg, illetve abbamarad a történés. A versbéli beszélő, immár nyíltan maga felé fordulva, nyugalomra inti magát. A felnőtt-gond-súly újra nehezedni kezd, a magzati-gyermeki játék-könnyűség elillan. Az első egység utolsó sorpárja poétikus: „Pókok türelme segít, ha láz van, / gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.” A szakasz végét eluralja a felnőttséghez kötött két vezérmotívuma, a „gond” és a „vas”, mindezt valamiféle gyengeségre, betegségre utaló helyzetben. Amit azonban ki lehet heverni, kitartó várakozással, a vágyakozás megnyugtatásával. A vers második egysége, a (Fohász)-ként (al)címzett zárószakasz nagyon talányos. A paratextus valamiféle imahelyzetet előlegez, s a modalitás valóban efelé is tart, máskülönben azonban a transzcendensnek nyomát nem leljük – illetőleg éppen hogy csak a nyomát leljük. „Álmatlan arcon simulj ki, gyűrés, / ujjunk ne vágd el, sikító fűrész, / sátorozz sötétség! Jó álom jöjj el, / kályhánkat fűtsed gyémánttal, gyönggyel.” A megszólalás hasonlatos a korábbi (ön)megszólító, (ön) buzdító hangvételhez, ám az aposztrofikusságnak ezúttal egyértelmű tárgya van. Négy megszólított van megnevezve: gyűrés, fűrész, sötétség, álom. Élettelen tárgyakról és fogalmakról van szó, amelyek az aposztrofikus retorikai helyzet hatására megelevenednek, cselekvő potenciállal rendelkeznek.9 A gyűrődés – a ránc ▼ 9 Dolgozatomban az aposztrofikusságot Jonathan Culler ismert tanulmánya alapján használom: Aposztrophé, ford. Széles Csongor, Helikon, 2000/3., 370–389.
