Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Lapis József: Gyöngy és vas (Buda Ferenc: Lennék kisgyermek)
23 mekséget a művészlétben – egyszerre ironikus és tragikus módon – újrateremtő létállapot kevésbé markánsan ugyan, de visszfényében, logikájában valamelyest mégiscsak megmutatkozik. Ez az a pont, ahol tehát a (nosztalgikus) visszavágyás megjelenik, s ennek célpontja a gyermeki játékszerűség, az önmagára irányuló tevékenység, az a magától értetődő élethelyzet, amely itt jól érzékelhetően a munka-gond szférája előtti helyzet: „Szánkázni télben, fürödni nyáron, / csücsülni hajlós cseresznye-ágon.” A hetedik strófában ismétlődik meg a cím, s fogalmazódik meg ezzel a határozott vágy: „Lennék kisgyermek, maszatos magzat, / álmomban raknék kardokból kazlat.” Nagyon érdekes és beszédes a „maszatos magzat” alliteráló szókapcsolata: a jelző, bár vonatkozhat közvetlenül a születés utáni testállapotra is, jellemzően mégsem a magzatiság epithetonja, hanem a kisgyermekiségé, azon korszaké, amikor minden szurtos, minden összekent a gyermeken és körülötte, és amikor erre a koszra még nincsen tudatos, ellenálló reflexió a gyermek részéről. (Ha a felnőttség a vers szerint a „mindegy már” állapota, ez a „még mindegy”-é.) Ugyanakkor innen nézve válik még inkább világossá a nyitókijelentés: „Foganni könnyű.” A „maszatos magzat” szókapcsolat alanya ennek a könnyűségnek az alanya, tulajdonképpen a fogantatás utáni helyzet meghosszabbítása ez a gyermekkor felé. Több köze van egymáshoz eszerint a magzatnak és a gyermeknek, mint a gyermeknek és a felnőttnek – a két szakadás, a késekkel kísért világra jövetel és a felnövés közül mintha a vers távlatából a második lenne a véglegesebb, és ez írná bele az életbe az igazi különbséget. Hogy korántsem idilli világról van szó, azt a versszak idézett második sora mutatja, amelyben a rurális idillhez gyakorta hozzátartozó szénakazlakkal ellentétben a halmok ezúttal fegyverekből állnak, a korábbi késekhez hasonlóan itt a kardok bukkannak fel – a kardozós játék képzetét kapcsolva össze az éles fegyverekkel kapcsolatos veszélyérzettel, erőszakkal. A gyermekkor nem egyöntetűen boldog hely, de nem is feltétlenül ezért irányul rá a vágy – ha úgy tetszik, nem a minősége, hanem a szerkezete, a gondnélkülisége miatt. Nagyon izgalmas az a szakasz, amely ezután következik a költeményben – egy megszólítással indított dalszerű, a gyermekjátékokat, mondókákat idéző érzéki futam. Füzi László az Isten szalmaszálán kötet utószavában Buda Ferencről szólva az „anyaggal küzdő emberről” beszél,7 utalva egyebek – a költői hagyomány tisztelete és reflexiója – mellett arra is, hogy Ferenc számára a lírai szöveg matériát, anyagot (is) jelent: nem pusztán felhasználandó tartalmat, archívumot, hanem olyan értelemben anyagszerűséget is, amely szerint a költői szövegnek erőteljes az érzékisége, szenzualitása. Olyan tényezőkről beszélünk, amelyeket testi érzékletként fogadunk be: hangzósság, rezgés, ritmika, akusztika (stb.). ▼ 7 Füzi László: Utószó = Buda Ferenc: Isten szalmaszálán , Kecskemét, Forrás, 2006, 175.
