Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Szerelmes vidékeim (Töredékek egy életrajzból)
35 voltunk, mint unatkozó orosz földbirtokosok, csak épp birtokaink nem voltak. Előtte való nap halt meg a macskám, emlékszem, ott még gyakran átfutott rajtam, mit csinálhat egyedül, csurom víz lesz a hűtőszekrényből kifolyó tócsáktól, vagy megeszik valamit, amit véletlenül az asztalon felejtettem – majd a hideg borzongás, hogy de hiszen... Hosszú hónapok múltak el, mire meg tudtam szokni: nyugodtan otthagyhatok már mindent az asztalon. Akárhol. Nem jön elém a kulcszörgésre, nem vágtat előttem égnek emelt farokkal, ha kimegyek a konyhába. Akkor gondoltam először: biztos a nyár. Szegény kis beteg macska, nem bírta ezt a nyarat. Következő nyáron egy távoli ismerős, akit jószerén csak fényképről ismertem, meg a verseiből. Ő volt a következő nyáráldozat. Mondtuk máskor is ezekben az években: gyilkos ez a nyár, nem való ez már nekünk. Évszázados melegrekordok dőltek, akkoriban nem dolgoztam, heverésztem a besötétített szobában, verseket írtam. Aztán jött egy nyár, de előtte még egy tavasz. Egy május a Balaton-parton, de mintha nyár lett volna. Aztán eljött az igazi is. Egy kis dunai holtágban, a mi „lakatlan szigetünkön”, már a neve is csodálatos, nőnemű név: Veránka. A gemenci erdőben szarvasok, vaddisznók, gémek, kacsák, szúnyogok, békák, lepkék és tíz kicsi indián, városból szabadult író, Füzi László és kis Forrás-csapata vendégeként. Egy héten át csak fürödtünk, heverésztünk, ettünk, ittunk, locsogtunk. A Duna meg csak folyt. Simogattuk a lovakat, „hucul lovacskán poroszkál a sírás” – kérkedtem Nagy László-tudásommal, barátnőm a fülembe súgta: „Kedves gazdám, és most mi lesz?” „Szelíd csikónyakát fölemeli a reggel”, válaszoltam örömömben, hogy valaki még tőlem is idézhet. Lestük a szarvasokat, vacsorára vaddisznópörkölt, vagy bajai halászlé, meg sok minden más, amit szemérmetlenség lenne felsorolni. Kibeszéltünk mindenkit, különösen sokat pocskondiáztunk egy illetőt, aki örökké otthon penészedik, szobafogságban issza le magát a sárga földig, ellentétben velünk, akik ugyanezt a természet lágy ölén tesszük, és közösségben. A hatodik napon már olyan fáradtak voltunk, hogy szólni alig bírtunk egymáshoz, szerencsére szedelődzködni kellett. Indulás hazafelé. Jövőre veled ugyanitt. El kellett jönni, az élet nem csupa írótábor, pedig a nyárnak még nem volt vége, nem sejtettük, hogy már élesíti a kaszáját. Alighogy leültem otthon a fotelba, szólt a telefon. „Szia Erzsi, azért hívlak, mert meghalt Józsi.” Temettük egész nyáron, ősszel és télen, és még mindig nem tudtuk eltemetni. Aztán azon a nyáron meghalt még egy író. Annak a nyárnak két íróáldozat kellett. Nem mentem el, csak az egyik temetésre. Nem akartam Y.-nal találkozni. A mai napig nem kérdeztem meg X. e-t, Y. ott volt-e Z. temetésén. Ahogy múlik az idő, ez egyre kevésbé fontos. Akár el is mehettem volna. Aztán eljött ez a nyár is, ez a mostani. De előtte még a május. Már nem ugyanaz. Nem ugyanaz az út, nem ugyanaz az ebédlő. Nem az a nap süt az égen. Nem az a nap, nem az a hold. Alkotóház. Írók, nem írók. Alig szólnak egymáshoz. De az egyik költőre muszáj odanéznem mindig. Ő húgom kedvenc költője, elképesztő, meny -
