Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Kiss Gy. Csaba: A horvát irodalom hazai befogadásának néhány példájáról
121 Nedjeljko Fabrio volt az első horvát író, aki – 1993-ban – Budapesten Bethlen Gábor-díjat kapott (a második Zvonimir Mrkonjić volt 2004-ben), amikor még egyetlen műve sem jelent meg magyarul. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a horvát író nemzetközi ismertségének ez volt az első lépcsőfoka. A következő évben látott napvilágot a pécsi Jelenkor Kiadónál a Vježbanje života (Az élet gyakorlása) című regénye Csordás Gábor fordításában, aki jó érzékkel a magyar változatnak azt a címet adta: Város az Adrián. A kötet címlapján a fiumei várostorony látható (akkor még nem tették rá vissza a kétfejű sast), így akarva vagy akaratlanul a magyar Adria-nosztalgiákra célzott, s ezzel irodalmon túli igényeknek tett eleget. A befogadó irodalom felől nézve pedig a családregény műfaji változatának magyar népszerűségére érdemes utalnunk. Prózánk emlékezetes fordulatának egyik fontos eseménye volt Nádas Péter 1977-ben megjelent Egy családregény vége című munkája. A több nemzedéket történelmi hosszmetszetben végigkísérő regény mintájával azután újabb színvonalas munkákban is lehetett találkozni. Fabrio művének magyar változata bizonyos fokig otthonos közegbe került. Ugyanezt mondhatjuk, ha a művet a történelmi regény megújításaként fogjuk föl. A XIX–XX. századi közép-európai történelem többszörös megszakított sága, tragikus fordulatai, egyáltalán a történelem kiismerhetetlensége és kegyetlensége egyetemes közép-európai tapasztalat. A fiumei családregényben a saját világukra ismerhettek a magyar olvasók, az 1918 előtti Magyarország többkultúrájú világára, amelyről a horvát író úgy beszél, hogy egymás mellett, egymással párbeszédben – fiumei perspektívából – jeleníti meg a különböző „nemzeti” narratívákat. Az adriai trilógia másik két darabja (2004-ben látott napvilágot a Bereniké fürtje, 2006-ban pedig a Triemeron – szintén Csordás Gábor fordításában) már a befogadás kitaposott útját követhették a magyar olvasók felé. Amikor Medve A. Zoltán a kortárs horvát próza e fontos műveinek magyar irodalommal összevető komparatív vizsgálatára tett kísérletet (Kontextusok és annotációk, 2009), Fabrio regényeit olyan 1990-es években megjelent magyar művekkel szembesíti, amelyek narráció, nyelv tekintetében szintén a történelmi regény újrateremtésének értékes kísérletei (például Háy János, Dzsigerdilen; Török korom, 1996; Darvasi László, A könnymutatványosok legendái, 1999). Nyilvánvaló, hogy egy horvát irodalmi mű magyar olvasóhoz vezető útja bonyolult folyamat, sokféle tényező összetett hálózatának a következménye. Összefügg a mindenkori nemzetképpel, irodalmi divatokkal, nemzetközi hírnévvel, kiadók tájékozódásával, hozzáértő szakemberek munkájával. Egytől egyig sorra lehetne venni ezeket a tényezőket. Nem utolsósorban pedig a befogadó irodalom szükségleteit. Arról nem szabad megfeledkezni, hogy a világirodalmi
