Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Varlam Tyihonovics Salamov: A csomag; Lazsa; Sokkterápia; A cirbolya (Soproni András fordításai)
14 – Na, itt van még ez – mondta a sebész, és átnyújtotta Merzljakov kórlapját –, áttesszük magához, Pjotr Ivanovics, nálunk a sebészeten nincs mit gyógyítanunk rajta. – De hát a diagnózisban azt írja: gerincsérülés következtében beállt ízületi merevség – mondta az ideggyógyász. – Hát persze, ízületi merevség. Mi mást írhattam volna? Egy alapos verésnek különb következményei is lehetnek. Volt egy esetem a Szürke ércbányában. A munkavezető összevert egy melóst... – Szerjozsa, nincs időm végighallgatni az eseteit. Még egyszer kérdem: miért teszik át hozzám? – Odaírtam: „Vizsgálat jegyzőkönyvezés céljából”. Megszurkálja egy kicsit, lejegyzőkönyvezzük, aztán irány a hajó. Legyen belőle szabad ember. – De hát maga készített röntgenfelvételt, nem? A sérüléseket szurkálás nélkül is látni. – Készítettem. Parancsoljon, itt van. – A sebész odatartott a tüllfüggöny elé egy sötét filmnegatívot. – A fene se ismeri ki magát egy ilyen felvételen. Amíg nem lesz normális megvilágítás, normális áram, a röntgentechnikusaink csak ilyen maszatot fognak adni. – Ez tényleg maszat – állapította meg Pjotr Ivanovics. – Hát, jó, legyen. – Azzal aláírta a kórlapot, és ezzel jóváhagyta Merzljakov áthelyezését az ő osztályára. A zajos, keszekusza sebészeten, amely zsúfolásig tele volt fagyásos, ficamos, töréses, égéses páciensekkel – az északi bánya nem tréfaság –, ahol a betegek egy része egyenest a kórtermek és folyosók padlóján feküdt, ahol egyetlen végtelenül kimerült sebész dolgozott négy felcser segédletével – mind három-négy órát aludt naponta –, persze, hogy nem tudtak alaposabban foglalkozni Merzljakovval. Ő pedig rájött, hogy az idegosztályon, ahová áthelyezték, ott kezdődik majd az igazi vizsgálat. A rab kétségbeesett, elszánt akarata már rég egyetlen dologra összpontosított: „nehogy kiegyenesedjen”. És nem egyenesedett ki. Pedig mennyire vágyott rá a teste, hogy kiegyenesedjék, akár egyetlen pillanatra. De Merzljakovnak eszébe jutott az ércbánya, a tüdőt hasogató hideg, az aranylelőhely fagyott, síkos, jeges kövei, az ebédre kapott tál leves, amelyet egy hajtásra kiivott, elő se véve a felesleges kanalat, a fegyőrök puskatusai, a munkavezetők csizmás rúgásai – és talált magában erőt ahhoz, hogy ki ne egyenesedjék. Az utóbbi időkben egyébként már könnyebben ment, mint az első hetekben. Merzljakov keveset aludt, félt, hogy alvás közben kiegyenesedne. Tudta: az ügyeletes szanitécek rég parancsba kapták, hogy tartsák szemmel, és leplezzék le a csalást. Ha pedig leleplezik – Merzljakov ezt is tudta –, következik az átszállítás a büntetőbányába, márpedig milyen lehet a büntető, ha a közönséges bánya olyan rettenetes emlékeket hagyott benne?
