Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Varlam Tyihonovics Salamov: A csomag; Lazsa; Sokkterápia; A cirbolya (Soproni András fordításai)
11 Jó volt a füstölgő parazsas doboz fölött melegedő kézzel, sietség nélkül lépkedni a korábban elérhetetlenül messzinek tűnő hegykúpok felé, aztán egyre magasabbra kapaszkodni, és közben szüntelenül érezni a váratlan örömöt, amit a magány és a mélységes téli hegyi csend okozott, mintha a világon minden rossz eltűnt volna, és nincs más, csak a társad meg te, és a végeérhetetlen, keskeny sötét sáv a hóban, amely felfelé vezet valahová a hegyek magasába. A társam elégedetlenül figyelte lassú mozdulataimat. Ő már jó ideje járt tűlevelet gyűjteni, és joggal feltételezte, hogy személyemben ügyetlen és gyenge párt kapott. Párokban dolgoztunk, a fizetség közös volt, fele-fele alapon. – Majd én fogom vágni, te meg ülj neki fosztani – mondta. – És igyekezz szaporán, mert különben nem lesz meg a normánk. Nekem pedig semmi kedven nincs innen visszamenni a fejtésre. Nekiállt az ágakat vágni, aztán odavonszolt egy hatalmas kupacot a tűzhöz. Én a csúcsánál kezdve letördeltem a kisebb ágakat, és a héjjal együtt letépkedtem a tűleveleket. Olyanok voltak, mint valami zöld függönyrojt. – Gyorsabban kell – mondta a társam, amikor egy újabb nyalábbal visszatért. – Rosszul csinálod, komám. Magam is tudtam, hogy rosszul megy. De gyorsabban nem tudtam dolgozni. A fülem csengett, a tél elején elfagyott ujjaimban pedig már jó ideje ott éreztem az ismerős tompa sajgást. Cibáltam a tűlevelet, darabokra tördeltem az ágakat, és anélkül, hogy lenyúztam volna, dugtam be a zsákmányt a zsákba. De a zsák sehogy se akart megtelni. A tűz körül már egész hegy nőtt ki tisztára mosott csontokra emlékeztető, lenyúzott ágakból, de a zsák csak nyelte, nyelte az egyre újabb nyaláb cédruságat. A társam beállt segíteni. Ettől szaporábban ment a dolog. – Ideje hazamenni – szólt egyszerre. – Különben lekéssük a vacsorát. Itt nincs meg a normához való. – Előkotort a hamuból egy nagy követ, és bedobta a zsákba. – Nem bontják ki a zsákot – mondta komoran. – Így meglesz a norma. Felálltam, szétrugdostam az égő ágakat, aztán a lábammal havat kotortam az izzó parázsra. A tűz felsistergett, elaludt, egyszerre hideg lett, és közeledett az este. A társam segített a vállamra venni a zsákot. Megtántorodtam a súly alatt. – Húzd magad után – szólt rám. – Nem felfelé kell vinni, hanem lefelé. Alig jutott időnk, hogy megkapjuk a levesünket meg a teát. Ennél a könnyű munkánál második fogás nem járt. 1956
