Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Varlam Tyihonovics Salamov: A csomag; Lazsa; Sokkterápia; A cirbolya (Soproni András fordításai)
8 Én lenyeltem a pár szem szilvát, és elaludtam. Már rég megtanultam, hogyan lehet elaludni, mielőtt a lábam fölmelegszik – erre régebben nem voltam képes, de hát a tapasztalat, a tapasztalat... Az álom olyan volt, mint az ájulás. Az élet úgy tért vissza, mint valami álomkép – újra nyílt az ajtó: a padlóhoz tapadó fehér gőzgomoly, mely végigfut a barakk távolabbi faláig, vadonatúj bőr szagától bűzlő fehér bekecses emberek, és egy földre zuhanó, nem mozduló, de élő, fel-felhorkanó valami. A barakkszolgálatos értetlen, de tiszteletteljes pózban görnyedt a fehér bekecsesek előtt. – A ti emberetek? – kérdezte a felügyelő, és odamutott a padlón heverő rongycsomóra. – Ez Jefremov – mondta a napos. – Most megtanulta, hogyan lopja a más tűzifáját. Jefremov sok hétig feküdt mellettem a priccsen, amíg végül elvitték, és ott halt meg a rokkanttelepen. Leverték a „belsejét”. Az ércbányában sok mestere akadt az ilyennek. Ő nem panaszkodott – feküdt, és halkan nyögött. 1960 Lazsa A hegykúpok fehérek voltak, és kékesen csillogtak, mint a süvegcukor. Kerek, erdőtlen oldalukat széltől összetapasztott, vékony, de tömör hó borította. A szurdokokban a hó mély volt és erős, megbírta az embert is, a lejtőkön meg mintha hatalmas hólyagokká fújódott volna. Ezek valójában földhöz lapuló törpecserjék voltak, amelyek még az első hó előtt lefeküdtek a téli alváshoz. Éppen ezek kellettek nekünk. Az északi növények közül a cédrusbozótot szerettem legjobban. Én már régen felismertem és becsültem azt a sietséget, amellyel a szegényes északi természet igyekszik megosztani a hozzá hasonlón koldusszegény emberrel nyomorúságos kincseit, minél előbb kinyitni minden virágát. Volt úgy, hogy egyetlen hétig minden virágzott, ami belefért, aztán egy-két hónappal a nyár kezdete után a hegyek csak úgy vöröslöttek a vörös áfonyától, feketéllettek a hamvas áfonyától a szinte le sem nyugvó nap fényében. Az alacsony bokrokon egész lent, hogy a kezet sem kellett fölemelni hozzá, nagy szemű, lédús berkenyebogyó duzzadozott. Csupán a mézes hegyi csipkebokrok rózsaszínű szirmai árasztottak illatot virág módjára, az összes többinek nyirkosság- és mocsárszaga volt, ami éppen passzolt a madarak tavaszi némaságához, a vörösfenyőerdő némaságához, ahol az ágak csak lassan öltenek zöld tűlevélruházatot. A csipkebokrok egész a fagy beálltáig őrizték számunkra a terméseiket, nyújtogatták felénk a hó alól összeráncosodott, húsos bogyóikat, amelyeknek bőre édes sötétsárga húst takart. Én jól ismertem ezeknek a vesszőknek a vidámságát, amelyek a tavasz során sokszor váltották a színüket: hol
