Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Gyertyán, akác, cédulák (Buda Ferenccel Pál Sándor Attila beszélget)
11 mint ő, de széles vállakkal, s egy botra támaszkodva besántikált. Odasúgtam Ákos bácsinak: itt ilyen lesérült sportolók is szoktak üdülni? Azt mondja: te, hát ez a Nagy László. Úgyhogy vele is megismerkedtünk, és rögtön a szívembe lopta magát azzal, hogy olyan kézfogása volt, mint a satu. Számomra nagyon sokáig ők voltak a jelenkori, akkori költészet csúcsán, beleértve mindenkit, Weöres Sándort, Illyés Gyulát, szegény Pilinszkyt. Számomra ők voltak ketten a két lámpás. Igazságtalan voltam, persze. – De aztán később Nagy László fontosabb lett. – Igen, mert több alkati hasonlóságot véltem fölfedezni vele, mint Juhász Ferivel. Egyáltalán maga az, hogy kézműveskedett, rajzolt meg efféle, ez nagyon vonzó volt számomra, hiszen én is szeretek faragcsálni. És az is megnyerte a tetszésemet, hogy óriásiakat lehet hallgatni együtt. Egyetértően. Egy-két szó erről-arról, nagyon ritka esetben költészetről, versekről. Azt többnyire elintézte búcsúzáskor azzal, hogy: na, írjál szép verseket! – Nagy Lászlóval is haláláig jóban voltak. – Igen. Jaj, istenem, az is egy rettenetes dolog volt. A szíve vitte el. Meg volt az ő szíve terhelve, sokat éjszakázott, ahogyan az lenni szokott, meg sok mindent a szívére vett, holott nem kellett volna. Kegyetlenül sokat dohányzott. Le is írja, hogy „nikotin ikrásodik számban, / a csikkek szétmásznak szobámban”. Nem felejtem el, mert nagyon emlékezetes volt akkori életemben, hogy Kecskeméten laktunk, a Zászló utca 6.-ban, ez egy nagyon jó lakás volt, kétszintes, hátul melléképület, garázs, bár kocsink sokáig nem volt. Egy szeneskamrát berendeztem magamnak, mint egy szerzetesi cellát. Akkor tértem haza Kirgizisztánból, egy frissen szerzett kirgiz-orosz szótárral, ami tele volt kiváló példamondatokkal. Semmi kolhoz meg efféle, hanem közmondások és népköltészet. S akkor nekiálltam kigyűjteni és lefordítani, előbb nyersen, magyarra. Mielőtt bevettem magam oda, és egy kampóval magamra húztam az ajtót, szóltam a feleségemnek, hogy senkinek nem vagyok itthon, legfeljebb, ha Erdélyből kopogtat valaki, vagy mondjuk Nagy László. De ez már a képtelenség határán túl volt persze. S aztán elég későn este, már kezdtem éhes is lenni, annál a közmondásnál hagytam abba, ami úgy szól kirgizül, hogy „kelgen döölöt ketken meenet”. Magyarul azt jelenti, hogy az érkező öröm, a távozó gyötrelem. És körülbelül akkor halt meg Nagy László. Furcsa legyintés volt, így utólag belegondolva. Föl is mentem másnap Pestre, meglátogatni Margitot és Bundit (Nagy Andrást, a fiukat – PSA). Az volt a kívánságuk, hogy a fiatalabb írók nevében én búcsúztassam. Meg is írtam, s amikor a temetés napján kiszálltunk Zám Tibi Trabantjából a temetőkapuban, jön elibém Bundi meg Kósa Feri, és azt mondják, jobb, ha most nem mondod el, mert mit tudom én,
