Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
110 ája. Ez a fordulat messzemenően átalakítja, bizonyos pontokon összehasonlíthatatlanul megnöveli a gondolkodás lehetőségeit, s persze mindazt, ami ezzel jár. Az úgynevezett népi írói mozgalom egyik ága, a „parasztírók” jelentkezésével, ezt a fordulatot demonstrálta, s szinte mellékesen egy osztály, egy társadalom alatti társadalom öntudatra ébredését is kifejezte. (A másik ág, amely engem kevésbé érdekelt, de amelyre a kritika máig, s nem is alaptalanul irányul, a középosztályi orientációváltás körébe tartozik. Történetileg, s ezt nem vették észre az úgynevezett urbánusok, ez egészen más problémakör.) A szóbeliségen, az oralitáson belül fokozatosan megjelenő írásbeliség története fölkutatható, s nemcsak a magánhasználatra szánt, sztereotípiák szerint szerveződő levelezésben, de a nyilvánosság peremén is. Az agrárszocialista lapok anyagának egy része már olvasóik leveleire épült, megjelent az olvasói levél „műfaja”, amely az önkifejezés és a saját helyzet nyilvános megjelenítésének meglehetősen gyarló, de mások által, szélesebb kör által is érzékelhető módja volt. Abban a balmazújvárosi olvasókörben, amelyben Veres Péter elnyerte „politikai” szocializációját, már jó néhány ilyen nyilvánosan „levelező” köri tag volt, Csizmadia Sándor föllépésével pedig ez a típus a szociáldemokrata mozgalomban is megjelent. E típus oroszlánkörmeit már mutatja, hogy Csizmadia nemcsak a pártvezetésnek s a pártlapnak lett hosszabb időre a tagja, de, nem várt módon, a Szabó Ervin-féle Marx–Engels-válogatás egyik fordítójaként is szerepelhetett. A húszas évek végétől ez a fordulat már oly mértékű volt, hogy nemcsak a „népiek” egyik vonulata regrutálódott belőlük, de mögöttük egy széles, sok száz fős aktivista gárda is tetten érhető. A magaskultúra egésze szempontjából ez a paraszti írásbeliség, még legjobb képviselői esetében is, természetesen „műveltségi” hiányokat, „előítéletes” gondolkodást stb. mutatott, nem lehetett az egész addigi emberi kultúra örököse. Csak a maga innen-onnan összeszedett eszméit visszhangozta, de saját helyzetét, amelyet addig mindig csak valaki más, valaki e közeget csak „fölfedező” képviselte, most maga próbálta kifejezni, elmondani. Sajnos lehetőségeim e téma földolgozására erősen korlátozottak voltak. Az „anyag” összeszedése is nagyon sok időt igényelt volna, s – ami ennél is fontosabb – megértő támogatást. A megértést illetően, részben, szerencsém is volt, Vekerdi László, akivel kapcsolatba kerültem, azonnal fölfogta, hogy miről van szó, s hogy ez történetileg rendkívül fontos. A Gyorsuló idő sorozat egyik kis kötetét fölajánlotta erre a célra, „csak” meg kellett volna írnom. De, hamar kiderült, ez a terv ellenállásba ütközik. Vekerdi íratott velem egy kis cikket, afféle előzetest e tárgyról, amelyet a Köznevelés ben (?) akart megjelentetni, Horányi Özséb közreműködésével, aki a lapnál külsősként szerkesztett egy sorozatot. Cikkem azonban fönnakadt a szerkesztőség (ha jól emlékszem, egy Győri nevű szerkesztő) ellenállásán, „népieskedést” stb. véltek fölfedezni. S bár a sorozat többi cikkének közléséhez addig elegendő volt Vekerdi és Horányi szava, ez a cikk nem ment át. Cikkem, ma is úgy vélem, minden kezdetlegessége ellenére megérdemelte volna a közlést, a publikálás
