Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Kiss Gy. Csaba: A horvát irodalom hazai befogadásának néhány példájáról
118 Zoltán, hogy „talán egyedül a horvát történelmet tágabb kontextusba helyező és a magyar vonatkozásokat is felmutató Nedjeljko Fabrio adriai trilógiájának kivételével szinte légüres térbe érkeztek” (Kontextusok és annotációk: Adalékok a kortárs horvát próza történeti-komparatív vizsgálatához, Doktori értekezés, Pécs, 2009). Nyilvánvaló, hogy a közös történelem irodalmi bemutatása, Krleža szövegeinek izgalmas és ellentmondásoktól sem mentes magyarságképe a két világháború közötti korszaktól kezdve foglalkoztatta a magyar irodalom jelentős személyeit (Fejtő Ferenc, Németh László). Korántsem véletlen, hogy magyar nyelven két monográfia (Bori Imre, Spiró György) is megjelent az íróról. Rajtuk kívül említésre érdemes Fried Istvánnak az Osztrák–Magyar Monarchia szellemi örökségét vizsgáló komparatisztikai munkáiban a krležai életmű tárgyalása. Az 1960-as évek közepén hat vastag kötetben látott válogatás műveiből közös kiadásban (Újvidék–Budapest) napvilágot. A Zászlók regényfolyamának utolsó kötete kissé érthetetlenül – talán cenzurális okokból – kimaradt a magyar változatból. Könyveit és a magyar színházakban bemutatott darabjait az 1960-as és 70-es években jól fogadta a magyar közönség. Túlzás nélkül mondhatjuk, Miroslav Krleža nagyjából hat évtizede folyamatosan jelen van nálunk a világirodalmi horizonton. Sőt kis túlzással magyar kultuszáról is beszélhetünk. 2011 júniusától pedig ott áll szobra az egykori Ludovika Akadémia, a jelenlegi Közszolgálati Egyetem előtti parkban, Marija Ujević-Galetović munkája. Az életművét bemutató kiállításnak a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban az volt a magyar érdeklődőket csábító címe: „A magyarul tudó horvát klasszikus”. Krleža recepciójában meghatározó volt a történelmi kontextus és az általa egyébként elég kritikusan szemlélt Közép-Európa-jelenség. Ismert tény, hogy a horvát és a magyar irodalmat együtt olvasva számos genetikai kapcsolatot és párhuzamot találhatunk a barokk korban (csak a Zrínyi testvérek példáját említve) éppúgy, mint a romantika vagy a realizmus idején. Sok esetben a kulturális kód hasonlóságai vannak mögöttük, olyan történelmi mítoszok és toposzok meglétét említhetjük mind a két kultúrában, mint például az antemurale christianitatis, a tragikus nemzeti széthúzás (nesretna hrvatska nesloga – szerencsétlen horvát széthúzás), a modern nemzeti identitás narratívái, a „választott nép” („Bog i Hrvati” – Isten és a horvátok, a „magyarok Istene”) toposza. Összefüggésben van mindez a sajátos, ránk évszázadokon át jellemző „határvidéki” geopolitikai helyzettel, továbbá a modern nemzet útjának súlyos dilemmáival, a társadalomszerkezet sajátosságaival. A modern horvát és magyar kultúrában egyaránt érvényes a modern nemzetté válásnak az a közép-európai paradigmája, amely a nyugat-európaitól és a kelet-európaitól (orosztól) is külön-
