Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
101 után, mindebből sokak számára mégis csakugyan nacionalista argumentáció lett, azt jelentős részben éppen e tematika mesterséges befagyasztása és megbélyegzése eredményezte. Sérelmi politikára szűkítve le azt ami lényege szerint az emberhez méltó élet függvénye, Gáll Ernő teorémájával élve, a „sajátosság méltósága” volt. (Bár talán helyesebb úgy fogalmazni, inkább e méltóság iránti emberi igény volt.) Bevonódásom e látens hálózatba egyéb dolgokban is megmutatkozott. Bejártak hozzám például Miska egynémely tanítványai, így mindenekelőtt Csapody Miklós és Füzi Laci. Ők akkor összetartoztak, Miklós volt az aktívabb és a magabiztosabb, Laci a csöndesebb, hallgatagon tájékozódó. Útjuk később elvált, Miklós, megrészegülve a „hatalom” (pontosabban a vélt hatalom) látszatától és külsőségeitől, ’89 után úgy hitte, igazi történelemformáló lett, s elszakadt a szellem szolgálatától. De ekkor, a hetvenes évek második felében, még nemcsak tehetséges, de szimpatikus, sok vonzó tulajdonsággal bíró fiatalember volt. Jókat beszélgettünk, apjával is kapcsolatba kerültem, volt egy, mondjuk így, „polgári” kulturális légkörük – s ez akkor nem is hatott zavaróan. Laci, aki kettejük közt csak másodhegedűsnek látszott, mint kiderült, Miklósnál jóval stabilabb személyiség volt. Bár kereste még magát, volt emberi tartása, megbízhatósága. Ekkor megalapozódott barátságunk máig tart, azt kell mondanom, nem is véletlenül. (Számukra akkor én nyilván a pár évvel idősebb, mégis hasonszőrű „kapcsolat” lehettem, akinek, könyvtárban dolgozva, praktikus előnyei is adódtak. Miklós akkoriban az Erdélyi Fiatalokkal foglalkozott, Laci Németh Lászlóval., Erdélybe jártak át, hátizsákban könyveket csempészve.) De nem csak Miska közvetlen tanítványai jutottak el hozzám. A könyvtárba, praktikus megfontolásból, be-betértek a „jugoszláviai magyar irodalom” fiatalabbjai is. A nálam valamivel idősebb, már beérkezett alkotók, például Bányai János, Bosnyák István, Gerold László, Jung Károly. (Ők akkoriban még lényegében az Új Symposion gárdájához tartoztak, utóbb azonban, „konszolidálódva”, a vajdasá gi magyar irodalom meghatározó emberei lettek, egyetemi tanárok, szerkesztők stb.) De fölbukkantak a fiatalabbak is: Danyi Magdi (szegény nemrég halt meg), Thomka Beáta, Faragó Kornélia stb., valamennyien az ottani irodalmi és szellemi élet már akkor is jeleskedő vagy utóbb fontossá váló személyiségei. Számukra könyvtárosi posztom volt elsősorban érdekes, nem „irodalmi”, de egyikükkelmásikukkal kapcsolatom személyesebbé vált, sőt – igaz, lazán – máig is él. Föltűnt a könyvtárban a szótárkészítő és Híd-kutató Pató Imre is, aki később egy ideig a Hungarológiai Intézet igazgatói feladatait is ellátta. Vele is összebarátkoztunk. Szeged a vajdaságiak magyarországi hídfőállása volt, ide gyakran átjártak, szakmai és praktikus dolgaikat egyaránt intézve (pl. könyvvásárlás), s ebbe beletartozott az egyetem és a könyvtár is. Amíg a könyvtárban dolgoztam, voltaképpen afféle rezidensi szerepem is volt. Mindig jó. Ha van az embernek könyvtárban ismerőse, akihez kéréssel lehet fordulni. (Olykor az egyetemen
