Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
98 nem is véletlenül – utóbb Csernus is tanszéki állást kapott. A „KISZ”, legalábbis ilyen szinten már ugródeszkának számított – s nem is föltétlenül a tehetségtelenség útját egyengette. (Ma, mutatis mutandis, lényegileg ezt az ugródeszkaszerepet tölti be a HÖK, csak sokkal cinikusabban, „okosabban”, skrupulusokat mellőzve.) Nem kétséges, hogy szerepvállalás után, valami álláslehetőség nekem is kijárt volna. (Erre egy-egy utalás történt is.) A „lehetőséggel” azonban nem éltem, a „projekt” nem vonzott, s alighanem „élhetetlenségem” is megint megmutatkozott. A másik, ugyancsak kihagyott lehetőség a Pozsgay Imre-féle kulturális minisztérium irodalmi osztályán lett volna. Erre a posztra Ilia Miska ajánlott, föl is mentem Pestre, ahol, ha nem is a miniszterrel, a főosztályvezetővel, Bíró Zoltánnal a részletekről is tárgyaltam. Itt az irodalmi referens szerepe várt volna rám, Pozsgay keze alá kellett volna dolgoznom, s nyíltan meg is mondták, pár év szolgálat után valami jó vezetői állást kaptam volna valamilyen kulturális intézményben. A feladat érdekesnek ígérkezett, az akkori Pozsgay és az akkori Bíró is még egészen más szerepet töltött be a magyar kultúra történetében, mint később – bizonyos, hogy sokat tanulhattam volna, sok mindent közelről, sőt esetenként belülről láthattam volna. Kinevezésemre már a pártközpont is rábólintott (akkor, jellemző módon, egy állami funkció betöltéséhez egy nem állami szerv jóváhagyása is szükségeltetett) – könyvtári kollégám, Devich Bandi bácsi, a régi vágású úriember pedig már gratulált is minisztériumi karrierem elindulásához, az ő szemében egy ilyen posztnak nagy tekintélye volt. Végül azonban meggondoltam magam. (A teljes igazsághoz tartozik, hogy döntésemben a Budapestre költözéstől való ódzkodás is szerepet kapott, de döntésemet nem egyedül ez határozta meg.) „Helyemre” Csapody Miklós került, s ő, mint ismeretes, csakugyan élvezte is ezt a szerepkört, „politikus” lett. (Személye azért is megemlítendő itt, mert arról is árulkodik, amit ma sokan el sem tudnak képzelni, egy ilyen minisztériumi szerepkör nem föltétlenül a „bolsevik” gyakorlat képviseletével járt együtt. Akkor minden egy, hatalmilag integrált, de belsőleg megosztott és összekeveredett politikai térben zajlott, egymásba bonyolódott a mainstream, s annak legádázabb ellenfele, miközben a kívülálló nem is nagyon tudta megkülönböztetni őket.) Ezek a lehetőségek s a velük való ismételten nem élés, azt hiszem, mély ambivalenciáról, vonzásokról és taszításokról árulkodnak, de alkatilag is meghatározottnak tekinthetők. Azt mondják, az aranyhoz is rezet kell keverni, hogy elég kemény, azaz használható legyen, s bennem – hogy ennél a metaforánál maradjak – a kelleténél kevesebbnek bizonyult a „réz”. Alkatilag inkább a közvetlen gyakorlat hatalma alól kivont tudományos foglalatosság felelt meg nekem, s nem a „piszkos” praxis. A teljes valóság (gondolati) birtokbavételére így nagyobb sanszom maradt, mint a szükségképpen kompromisszumokat és megalkuvásokat, ugyanakkor hatalomgyakorlást is megkövetelő „gyakorlati” életben. A hatalmi térből természetesen a tudományművelést sem lehet teljességgel kimetszeni, kiemelni, de itt, ha mar-
