Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 10. szám - Alföldy Jenő: „Szárnyatlan angyal” (Bevezetés Dobozi Eszter költői világába)

75

’szabadegyetemének’ is tarthattuk öreg barátunk eszmefuttatásait, visszatérő, de kimeríthetetlen témáit, racionalista idealizmusát, a legbonyolultabb összefüggéseiben feltáruló univerzalizmusát. Egyik legintellektuálisabb, egyúttal „bartókian” ösztönös költőnk három hónappal túlélte Esztert; kilencvenkét évet élt. Gondolati bőségtárából mindketten sokat merítettünk. Több mint két évtizedes szellemi kapcsolatunk számomra a sors ajándéka volt. Jézushoz furcsamód ő vitt közelebb: annyira tagadta (általános humanista alapról), hogy önkéntelenül a Megfeszített ügyvédje lettem. Eszter inkább megbocsátón hallgatott vitánkról: neki nem kellett Jézus-hitéhez sem ilyen furcsa, sem semmiféle ajánlólevél.

Eszter nem csak alkati szerénysége miatt beszélt arról utolsó tévényilatkozatában önironikus keserűséggel, hogy – ismét Arany Jánossal mondva – „mily temérdek munka várt reám még”, s ehhez képest „mily kevés, amit beválték”. Azért is, mert A Minden kellene

verseskönyv címének leírásakor, hatvanharmadik évében már érezte: kevés ideje van hátra végzetes betegsége miatt. „A Minden kellene” címszó – ekkor már egyértelműen – nem csak a világ természeti, tér- és időbeli, kulturális és társadalmi teljességét jelentette számára, hanem mindazt, ami ezeken felül a mindenséget átfogó Lét spirituális hatáskörébe tartozik. Az első pillanatra nagyralátónak tetsző cím voltaképpen a hívő „keresztyén” alázatának szava, amelyet nem csak Istennek tartott fenn (róla első verskötete, Az Egy [1986] óta szól közvetve és közvetlenül). E tulajdonságát az emberi érintke

zésében is kifejezte. Segítőkész és önzetlen volt, őszinte is, noha nem szívesen „adta ki magát”. Gesztusai felejthetetlenek. Amikor nem sokkal megismerkedésünk után a vezetése alá tartozó kecskeméti Kodály Zoltán Ének-zenei Iskolában fölkerestem, föltűnt, hogy irodája ajtaján nemcsak kolléganőit, hanem férfi munkatársait és tanítványait is maga elé tessékeli, s széles kézmozdulattal jelzi a jövevény iránti előzékenységét. Egy első osztályos kislány, a folyosón vele szembe jövet, megsimogatta karját, s ő hasonlón viszonozta. S bár publicisztikai írásainak egyikébenmásikában erélyesen kiállt a nők egyenjogúságáért (az általa is megbecsült Fekete Gyulával is vitázott), sosem láttam őt a túlzott feminizmusban elmarasztalhatónak; mindig ügyelt arra, hogy elsősorban a szakmai-hivatásbeli illetékesség és az elvégzett munka értékrendjében használja föl a tantestület szavazása által 1995-ben elnyert intézményvezetői státusát. Ez is egy örömpillanata volt sorsának, akárcsak húsz évvel korábban (közgazdasági szakközépiskolai érettségije után) a szegedi JATE-n nyert fölvétele a bölcsészkar irodalmi-történelmi szakára. Mondhatni, kiharcolta lehetőségeit az egyre nehezebb munkára. Más iskolákba is meghívták módszertani bemutatóórák megtartására. Ha olykor lázadozva is, hivatalos feladatait, éppúgy, mint önkéntes vállalkozásait, rendre elvégezte. Magába fojtott – de publicisztikákban kifejtett – ellenkezései főként a tanügyi bürokrácia és a tantervi változtatások kapkodó, szakma- és diákellenes intézkedései ellen szóltak. Munkáját a nemzet szolgálatának tekintette. Ugyanezt költői-írói munkásságá-