Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Nyerges Gábor Ádám: „A halállal szembenézve a Költő rálát saját sorsára” (Példák a kultuszképzés jeleire és eljárásaira Orbán Ottó posztumusz recepciójában)
100 élet képeit mutogatom.”)13 nem erről tanúskodik. Példáimmal nem azt kívánom kétségbe vonni, hogy Vári megfigyelései nagy általánosságban ne lennének helytállók, viszont fontosnak tartom jelezni, hogy abban a formában, ahogyan egy egész (virtuális) kötetet – mely esetében egyszer sem jelzi, hogy utólagos és külsődleges válogatás, nem pedig Orbán tudatos alkotói komponálásának eredménye – és egy abban „kiteljesedő”, teljes alkotói korszakot jellemezve közreadja őket, torzítanak az általa lefestettnél valójában összetettebb, árnyaltabb összképen. Szintén megfigyelhető, hogy Vári, mikor Orbán „ginsbergi” „bőbeszédűségének” visszaszorulását-elmaradását regisztrálja, e poétikai folyamatot elsődlegesen a halál közelségének tragikus komolyságával, a tragédiával való szembenézéssel együttjáró „leegyszerűsödésként”, kvázi-klasszicizálódásként értelmezi, figyelmen kívül hagyva a már ekkoriban is nyilvánosan ismert (ismerhető) tényt, miszerint Orbán Ottó betegsége súlyosabb szakaszaiban jelentős fizikai-koncentrációs akadályokba ütközve, e kényszer okán (is?) fordult a rövidebb-tömörebb versformák felé,14 a pálya vége felé írott versek hosszúsága (kiváltképp a szonettek esetében) legalább annyira tekintendő tehát e kényszerű alkalmazkodás, mint tudatos, koncepcionális alkotói szándék eredményének, s ez előbbi faktor figyelmen kívül hagyása ismételten a kevésbé látványos, ám összességében az összképet jelentősen befolyásoló torzításnak minősül. A fentebb jelzetteknél azonban nagyobb súlyú problémának vélem, hogy Vári Orbán Ottó utolsó, nemcsak posztumusz megjelent, de már eleve, posztumusz is összeállított(!), tehát a költő esetleges kötetszerkesztési, válogatási, elrendezési szándékaira nézvést nem reprezentatív, autentikus kompozíciónak semmiképp sem minősíthető verscsoportnak15 hajtja végre kompozíciós elemzését, melynek megállapításait aztán általánosító érvénnyel vonatkoztatja vissza Orbán életművének felosztásában utolsóként meghatározott szakaszára. Ez összhangban áll azzal a korántsem indokolatlan, de az idézett részben legalábbis problematikus összefüggés-teremtéssel, melynek értelmében e költészeti jellemzőket Vári (kizárólag) „a halállal szembenéző költő” pozíciójával, „a halál közelsége megteremtette” költői megszólalás lehetőségeivel indokolja. Amit megfigyelhetünk tehát, hogy egy alapvetően nem poétikai szempont, hanem életrajzi tényhez való (érthető és átérezhető ▼ 13 Orbán Ottó, i. m., 41. 14 Ld. egyebek között: „...a forma most, a betegség végső fázisában hasonlóképpen kényszerítette a költőt egy belátható, végigírható kisformára, mint betegsége korábbi szakaszában a »szabad szonettek« szintén átlátható terjedelmére.” Dérczy Péter, i. m., 226. 15 Ld. Tarjánnál: „Az Ostromgyűrűben még Orbán kötetkomponáló szándékairól tanúskodik; illeszkedik viszonylag sűrűn publikált újabb gyűjteményeinek sorába. [...] Míg ez rendelkezett a kívánatos mennyiségű és minőségű – noha korántsem egyenletes színvonalú – versanyaggal, Az éjnek rémjáró szaka már csupán torzó lehetett: a késznek, teljesnek feltételezhető címadó ciklust, valamint az Utolsó versek hétszálú csokrát tartalmazza.” Tarján Tamás, i. m., uo.
