Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Gyertyán, akác, cédulák (Buda Ferenccel Pál Sándor Attila beszélget)
9 – Akkoriban egy első kötetnek még híre szaladt. Az anyagát már leadtam a megjelenés előtt vagy három évvel, legfeljebb még egy-két verset tettem időközben hozzá. Abban az időben ilyen, hogy átfutási idő, nem volt – legfeljebb átballagási, átvánszorgási idő. Pedig támogatóm is volt, Juhász Ferenc. – Aki ekkoriban a Szépirodalmi Könyvkiadónál volt szerkesztő. – Igen. Bár ezt a könyvemet nem ő szerkesztette, de a következőt már igen. Mindenesetre híre ment, jó kritikákat kapott. Volt, aki még mielőtt megjelent volna, már megírta a kritikát róla. Bement a nyomdába, elolvasta a lenyomatot, és megírta a recenziót. Ő Nádor Tamás volt. – Nagy interjúztató és maga is költő. – Így van. – Még beszéljünk egy kicsit a szerkesztőkről, a könyvek szerkesztőiről. A másodikat tehát Juhász Ferenc szerkesztette, az elsőt Varga Lajosné... – Azaz Varga Katalin. – ... a Holt számból búzaszált Keszthelyi Rezső, és még sorolhatnánk. A kérdésem az, hogy ezek a régi kiadói szerkesztők valójában csak felügyelték, összerendezték, leadták az anyagot, vagy folyt valódi munka is a szövegekkel? – Az én szövegeim a szerkesztés során nem változtak. – Tehát ők, mint kiadói munkatársak, csupán felügyelték a kiadási folyamatot. – Így van. A második kötetemnél, amit Juhász szerkesztett, nekem jutott eszembe időközben, hogy a Pesten esik a hó című verset vajon nem lehetne-e belerakni. Nem olyan agresszív, mint mondjuk a Rend. Dehogyisnem, mondta Feri, tedd csak bele. És ráadásul még az esztendő is ott szerepelt a végén, 1956. Mit ad Isten: átment, és senki nem tette szóvá, csak itt, Kecskeméten Gál Farkas, alias Gál Sándor írta, hogy ezt azért ki kellett volna hagyni a kötetből. – 1956-ról sokan és bőven kérdezték Feri bácsit – természetesen joggal –, de ha már a hatvanas éveknél járunk, nem kerülnék meg egy hasonlóan, bár másképpen jelentős dátumot, nevezetesen 1968-at, a csehszlovákiai bevonulást. Ez már későbbi nemzedékek kulcsdátuma, de alighanem egyként traumatikus élmény. Hogyan élték meg? – Történetesen pontosan emlékszem arra, hogyan éltük meg. A Leninváros nak nevezett városrészben laktunk, a Zománcipari Művekkel átellenben. Egy hajnalban erős motorzajra és csörömpölésre riadtunk: vonultak a tankok. Nagyon rossz érzés volt. Először nem is tudtuk, mi lehet. Az elsődleges érzés valamifajta déja vu volt. Utána pedig a mérhetetlen szégyen. Bár nem tudom, hogy kinek a nevé-
