Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.

137

A vért, velőt, az ideget

Átadtam, de emlékeket

Majd ő gyűjt hozzá, és talán

E szépséges völgy hajlatán

Egykor majd ő is elmereng, S e délutánját látja meg. Elkezdtem összeírni az előadásokat, amelyeket említett, vagy amelyekről hírt találok valahol; a folyóiratokban, illetve időszaki kiadványokban megjelent tanulmányokat, elemzéseket, könyvismertetéseket és színikritikákat – nemcsak vers, versfordítás is akad köztük –, de olyan hosszúra nyúlik a lista, hogy föladom. A „napfényesként” aposztrofált évek közt az 1956-osban, mint valami alagút végén, tényleg derengeni kezd a fény. A XX. kongresszus és Hruscsov titkos, de azért mégiscsak kiszivárgó beszéde után az emberek – talán a politikusok egy része is – azt hitték, hogy a Szovjetunióban elkezdett desztalinizáció egyúttal a kelet-európai szovjet uralom végét is jelenti, s a vég egy új, boldogabb élet kezdetét. Ha a váltás nem is jön el automatikusan, megteremtésére – ha kell, kikényszerítésére – jó esély van. Már nem is nagyon halkította le a rádiót apám, ha a mese után („jó estét gyerekek, remélem, ágyban vagytok már”) az állomáskereső pálcát a recsegős adóra – a Szabad Európára – csavarta. A rádió hosszú futballmeccseire is emlékszem (bizonyára a berni döntőt is hallottam, de háromévesként nem hagyott bennem nyomot), és arra, hogy vasárnaponként jó ebédhez szólt a nóta. Az ebédet nagymama csinálta, a grízgaluskalevesben aranyszínű karikák úszkáltak, és a rántott húst én is kalapácsolhattam, amíg ő tésztát nyújtott a liszttel beszórt gyúródeszkán. 1956-ban nemcsak a rádióból szólt a nóta, ők is dalra fakadtak. Apám legtöbbször azt énekelte, hogy „Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros, abban lakik egy mészáros, kinek neve Virág János”, nagymama pedig azt, hogy „Krisztus urunknak áldott születésén...” Legjobban anyu szeretett dalolni: „Éjjel az omnibusz tetején, emlékszel kicsikém, de csuda volt!” A kicsikém természetesen én voltam, és máig úgy él az emlékezetemben, hogy együtt omnibuszozok anyuval a nevető telihold alatt. Az omnibuszra is emlékszem, olyan autóbusz volt, amit lovak húznak, pont olyanok, mint a szódáskocsit, ami vasárnap körbejárt, hogy az ebéd mellé szódát vehessünk. Szíííkvíííz! – kiabálta a szódás, de mi anyuval túlharsogtuk. Mi tudtunk leghangosabban énekelni, bár apu és nagymama véleménye az volt, hogy az éneklésben nem a hangerő a legfontosabb.

A politikai perspektíva körvonalazódása mellett a várva várt és végre fölajánlott pesti állás is lelkesítette apámat. Szívesen vetette bele magát a munkába, s politikai véleményét egyre kevésbé rejtette véka alá. Kecskeméti, megyei és fővárosi előadásainak és publikációinak száma 1956-ban már oldalakra rúgna, ha csak a címeket sorolnám, akkor is. Meg kell elégednem eggyel: 1956. október 2-án, kedden este a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat irodalmi szakosztálya vitát rendezett irodalmi életünk kérdései címmel. Az apropó (nyilvánvalóan, bár nem deklaráltan) az Írószövetség két héttel korábbi közgyűlése volt, amelyen az addigi párthű tollnokok kikerültek a vezetőségből (a közgyűlés felszólalásait az Irodalmi Újság

szeptember 22-i száma hozta, a konklúziót a szeptember 29-i szerkesztőségi cikk vonta le). A kecskeméti vitaestet – amelyre vendégül Csoóri Sándort és Sántha Ferencet hívta meg – apám vezette. (A következő rész ezzel az esttel folytatódjék.)