Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Balázs Géza: Utak a beszéd eredetéhez
89 hasznos, gyakorlati nyelvvé (2009: 505), éppen fordítva, mint ahogy a tudomány azt képzeli. Hasonlóan vélekedik Hamvas Béla. A világ ősi kultúráinak hasonlósága (az őskori egység, archaikus szintézis), sőt olykor azonossága nem feltétlenül külső hatásból (vagy érintkezésből) fakad, hanem abból, hogy minden ősvallás, ősépítészet egy azonos ősszellemnek a megnyilatkozása (Hamvas 1995: I/103–104). Az őskori (a történeti ember által beszélt) nyelvek egyetemes jelrendszerek voltak, a mai európai nyelvek az individuális „ének” kifejezőeszközei (Hamvas 1995: I/79); „minél régibb a nyelv, annál metafizikaibb” (1995: I/80). Az „ősképlátás” az archaikus görögöknél még élt, s ennek nyomai benne vannak a mítoszban, eposzban, tragédiában, metafizikában, szobrászatban, építészben és nyelvben (1995: I/167). Ilyen őskori látással ma csak a művészetekben találkozunk (1995: I/169). A nemlátás, azaz „megvakulás” párhuzamosan halad a beszédben növekvő elnémulással 1995: (I/169), amin a beszéd szegényedését, egyre gyakorlatiasabbá válását érti. Az őskori nyelvet Hamvas szerint a természetfölötti látás és beszéd jellemezte (1995: I/170). A nyelvfejlődés (vagy inkább: visszafejlődés) lépcsőfokait (tehát a természetfölötti képi látástól a kép nélküli, fogalmi nyelvig) pedig így látja (1995: I/175–176): (1) az őslátásnak az ősszó felel meg (első, teremtő szó, legmagasabb fokú éberség: a szeretet) (2) közvetlen valóságlátásnak a közvetlen nyelv felel meg (szellemi, metafizikai kinyilatkoztatás) (3) az ősképek látásának az ősképnyelv felel meg (mítoszok) (4) egyetemes képlátásnak az egyetemes képnyelv felel meg (őskori nyelvek, a modern nyelvekben a költői nyelv és a misztikusok nyelve) (5) Idea-látásnak idea-nyelv felel meg (nagy metafizikusok, törvényhozók, gondolkodók nyelve) (6) természet anyagi burka (fogalmi és köznyelv, külsőség, mélységtelen, kép nélküli nyelv; ebben a magasabb érzékenységet a költészet őrzi). Az őskori nyelv jellemzője az analógia: „Az őskori nyelv az analógián épül fel, az analógia pedig a dolgok belső azonosságát látja...” (Hamvas 1995: II/169); „az őskori ember az analógiákat közvetlenül látta, élte, kimondta, állandóan új analógiákat fedezett fel, új képeket látott meg... Az őskori nyelvben levő képek nem költői hasonlatok, hanem az ősképeknek, platóni értelemben vett ideák tartalmainak megfelelései, ami nem egyéb, mint a transzcendentális intelligencia.” (1995: II/167) Fontos adalék az őskori nyelvben a számokhoz való viszony is. „A számokról szóló tudományt, a számelméletet vagy számmisztikát vagy számmetafizikát az őskori népek közül mindegyik ismerte.” (Hamvas 1995: II/193), „Az archaikus szám a történeti emberiség számához úgy viszonylik, mint az őskori képnyelv és a történeti ember fogalmi vagy köznyelve.” (1995: II/194) Ez az elgondolás azért nagyon fontos, mert eszerint a nyelv, művészet és a számolás az ősi kultúrában összetartozik; s erre máig utaló nyomok vannak. Ezt az archaikus, ősi, képi világot ma két területen lehet tapasztalni, két út vezet hozzá vissza: a művészet (azon belül a költészet mint nyelvi művészet) és az álom. A köznyelv mellett ma dísznek, másodlagosnak tekintett költői nyelv az ősállapotban természetes megnyilatkozás volt (Hamvas 1995: II/157), sőt kijelenti, hogy: „A költészet az emberiség anyanyelve.” (1995: II/157), ebben maradt fenn az ősnyelv ereje, a képnyelv (1995: II/160). A mindenki számára ismert, de nem vagy csak alig értett álom (Freudnál: álomnyelv) ugyancsak a szimbolikus ősnyelvbe vezet vissza: „Az álom is állandóan használ növényi
