Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
76 ben időzött. Volt persze, aki tovább is Szepezden maradt, az Eötvös-kollégista Fazekas László például házépítésbe fogott, ahogyan két évvel később mi is. A telekvásárlást, építkezést is Éva intézte. Nem tudtam lebeszélni róla. Eladtuk a csépai szőlőt, így volt rá pénzünk. Elúszott volna, s mi közel 30 évig Szepezden nyaraltunk. A Rozikáék házában alattunk nyaraló Ica néniékkel, vagyis Csernusékkal közösen vettek meg egy közeli telket, tulajdonképpen egy darab erdőt hatalmas tölgyfákkal, oda épült az ikernyaraló. A telek ára a mai, de az akkori árakhoz képest is nagyon olcsó volt, talán egy önálló ingatlan is kijött volna a csépai szőlő árából, az Ady-bibliográfia, a cikkek és tanulmányok honoráriumából meg nagymama horgolásaiból, de apu, mint mindig, óvatoskodott. A ’61-es már igazi nomád nyaralás volt. A ház a mi felünkön már állt, igaz, nem vakolták még be, víz sem volt, talán villany sem. Egy malterosláda tetején állt a petrofor, amin nagymama főzött, három téglán az írógép, mosakodni meg a Balatonra jártunk. Kőrakások, sóderkupacok közt éltünk a kerítés nélküli telken, csatangoló őzikék és a hullámpala tetőn hancúrozó mókusok társaságában, és közben csatáztunk Bíber Kálmánnal, a helyi kőművessel, aki mindig azon az építkezésén ügyködött, ahol több pénzt remélt. Anyu – hogy elégtételt vegyen – piros tintával javítgatta haladékkérő, -magyarázó leveleiben az elrontott elipszilonokat. Egyszer sikerült egy pallóból kiálló rozsdás szögbe is belelépnem, tetanuszoltásért Tapolcára kellett vonatozni. A tapolcai kórházkirándulást egyébként majd’ minden nyáron megejtettük, hol egy elmérgesedett kullancscsípés, hol egy középfülgyulladás miatt, ami már a zokniba töltött forró sóra sem reagált, egyszer meg azért, mert a tábori matracon kicsavarodott nyakkal ébredtem. Milyen szép kisfiú, mondták a váróteremben, kár, hogy ennyire aszimmetrikus. Szomszédaink, Csernusék egy évvel később kezdtek építkezni, Kecskeméten azonban egyre többször látogattuk meg egymást. A városháza mögött, a Don-kanyar túloldalán, a Kisfaludy utcában laktak. Gyakran ott voltak Paula néniék is, akik mindent tudtak Szepezdről, hiszen már évek óta nyaraltak ott. A téma az ikerépület tervezése mellett legtöbbször épp a Don-kanyar volt. Nem is tudom, mikor vált el a tudatomban a két fogalom egymástól: a kecskeméti és a doni kanyar. Paula néni férje, Szabó Laci bácsi az igazi Donról beszélt, ahol 1943 telén a 2. magyar hadsereg egyik parancsnokaként harcolt, én meg oda, a szomszéd utcákba képzeltem a katonákat. Kecskeméten a városháza mögött induló és az egykori Burga utcai laktanya (az öregek Horthy laktanyának is mondták, de történetünk idején a szovjet hadosztály-parancsnokságé volt) iránt nyúló városrészt hívta a népnyelv Don-kanyarnak. Földszintes, falusias világ volt girbegurba, táguló-szűkülő utcákkal, hámló vakolatú, salétromos falakkal, nagy, pántos fakapukkal, amikről elfelejtették levakarni az előző választások vagy a tisztiorvosi rendelkezések plakátjait. A belváros sárga keramittéglái szürke macskakővé változtak. Ladányi utca, Horog utca, Darab utca, Horváth Döme utca, Perc utca. Vasbolt, kalapos, kádfürdő, halértékesítő, kölcsönző. Ott volt az első önkiszolgáló is. A köszörűst Jávorkának hívták. „Szúrja magát szíven, s elfogja a mámor / mert a kés pengéjét köszörülte Jávor. / Ka.” Az alacsony házak fölött alacsony volt az ég is, és a csillagtalan márciusi esteken vadlibák óbégatásával lett teli. Egyszer (talán többször?) szilveszterkor is hivatalosak voltunk Csernusékhoz, akiknek előbb lett tévéjük. A minden évben egyforma kabarékat Rátonyi Róbert vezette. Néha a meccseket is ott néztük, az osztrák–magyarokat. Sanyi bácsi lehalkította a tévét, és bekapcsolta a rádión Szepesit. Sándor Csikar, Göröcs, Albert, Tichy. Csernus Tamás, a nagyfiú a Fradinak drukkolt. A legtöbb környékbeli gyerek is. Foglalt volt a Vasas, a Dózsa, nekem a Honvéd maradt. Kecskemétnek 2008-ig nem volt első osztályú csapata (2015 óta megint nincs).
