Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
73 emlegette anyu, hogy mennyit segítette a tanulásban. Egyszer, már demenciával küzdve azt hitte, hogy én vagyok Liptay Laci, aki akkor már rég nem élt. Még egy alkalmat tudok fölidézni, amikor apu bejött az Árvaházba. Nyilván rég elfelejtettem volna, ha nem készült volna az eseményről fotó is. Akkoriban, az ötvenes évek végén vehette a fényképezőgépet, a keletnémet Altissát. Kisdobosavatás az udvaron. Messziről fotózta, látszik a környezet, a csenevész, lomb nélküli kora tavaszi fák. Április 4.? Egy tányérsapkás katonatiszt (a szovjet oldalról?) kötötte ránk a nyakkendőt. Fekete-fehér a kép, de mint tudjuk, a kisdobosok nyakkendője kék volt, az úttörőké piros. Pontosabban vörös. Fehér ingben, sötét nadrágban és lesütött szemmel várom, hogy sorra kerüljek. A kék nyakkendőt – később a pirosat is – leginkább arra használtuk, hogy hajmosás után bekössük a fejünket. Főképp apu, akinek hátrafelé szoktatott hajviseletéhez nagyobb szükség volt efféle segédeszközre. ’59 januárjában a helyi lapban olvastam, hogy adminisztrátort keresnek a Béke téri iskolába. Karácsony Kálmán, az igazgató meglepődött, amikor jelentkeztem. A megyei művelődési osztálynak kellett kineveznie. Hosszas huzavona után kaptam meg a papírt, hátoldalára ráírták: további intézkedésig ideiglenes. Állítólag nem volt otthon Molnár Frigyes, megkérdezése nélkül pedig senki sem merte vállalni a felelősséget. További intézkedés azóta sem történt. Még előbb más állások után is jártam. Próbálkoztam a levéltárban, jártam az Országos Levéltár igazgatójánál is: udvariasan visszautasítottak. Madarász – akkor már megyei elnökhelyettes – a Pest megyei könyvtárban, Dabason akart elhelyezni: ez sem sikerült. A Béke téren nagy szeretettel fogadtak. Karácsony Kálmán, Benkővári Pista (igazgatóhelyettes), Bölcs Pista bácsi, Simaláné s mások is régi ismerőseim voltak, a többiekkel is hamar összebarátkoztam. Különösen Bujdosó Évával (Kovácsné), az egyik napközis csoport vezetőjével. Dolgom nemigen volt, csak munkaidőm. Unalmamban megcsináltam a két könyvtár (tanári, ifjúsági) katalógusát. Az Irodalomtörténeti Intézet kérésére kutatónapot kaptam. Délutánonként az iskolában a magam munkáját (az irodalomtörténetit) végeztem. Buday Dezsőről írt tanulmányommal megnyertem valami helyi pályázatot. Fizetésemet gyakran emelték, Kálmán minden lehető alkalommal fölterjesztett, hivatkozva arra is, hogy valamennyi iskolai adminisztrátor közül nekem van a legmagasabb iskolai végzettségem. Megszerveztem a város pedagógusainak étkeztetését, ezért külön elismerést kaptam. Nyáron két hét szabadság járt volna, de Kálmán azt mondta: menj el nyugodtan, akkor vagy szabadságon, amikor véletlenül keres valaki. Egyszer keresett valaki, s az utcánkban érdeklődött, hol lakik Orosz tanár úr. „A volt tanár” – felelte gúnyosan az egyik szomszéd. Vajon ki volt a gúnyolódó szomszéd? Legföljebb sejtem. A két házzal előttünk lakó Lovász Lacika a barátom volt, holott elmondta, nem szabad barátkoznia velem. Katonatiszt apjától azt hallotta, hogy az én apám egy huligán. Noha egyikünk sem tudta pontosan, mit jelent a szó, de mindketten éreztük, egy kiadós verekedéssel elrendezhető a dolog. A környékünkön valahogy sokkal több volt a fiú, mint a lány, és persze sokat verekedtünk. El kell ismernem, nemcsak szenvedője, olykor kezdeményezője is voltam a verekedéseknek. Egy Matyi nevű fiúnak még a kezét is eltörtem. Ügyetlen mozdulat volt, ma is bánom, ráadásul nagyobb volt nálam, s gyakori birkózásaink során inkább ő volt fölényben. Akkor azért kötöttem bele, mert azt találta mondani, hogy anyukám terhes, amit ő állítólag látott, én meg még azt sem tudtam, mit jelent a szó. Tízéves voltam. Sokat verekedtem a szomszédban lakó Balogh fiúkkal is, egyszer úgy betörték a fejem, hogy kórházban kellett összevarrni, de azért alapvetően barátok voltunk. Egy alkalommal többen fogtunk össze, hogy megverjük egy osztálytársunkat, a Sétatéren lakó Mikit. Már nem tudom, mi volt az ok, csak arra emlékszem, hogy mindnyájan magától értetődőnek tartottuk. Nem volt nehéz dolgunk, nagy, kövér gyerek volt, de nem különösebben erős. Ő volt