Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
62 Volt, aki megtette, olyan is, aki nem. Nem emlékszem, hogy apámat különösebben érdekelték volna a történeteik, s az akkor már rendszeresen vezetett naplójában sem tér ki rájuk. A 2002. március 9-én írt bejegyzés szerint a Harmonia Caelestist olvasta – egyre nagyobb élvezettel. Sok, talán minden olvasmányáról lejegyzett néhány tárgyilagos mondatot, gyakoribb köztük a bírálat, mint a dicséret, a kifejezést azonban, hogy élvezné, sőt egyre nagyobb élvezettel olvasná, akkoriban csak Esterházy Péter könyvével, a fikciós és valós elemekből összeálló „aparegénnyel” kapcsolatban írta le. Valóban élvezhette, mert még azt is leírta, hogy uszodába sem ment miatta, sőt egy megírandó tanulmányt is félretett. Néhány hónappal később én vittem le neki Kecskemétre az általam már olvasott Javított kiadást. Hallott már róla, s amikor magyarázni kezdtem, mosolyogva intett le. Ugyan, ne dőlj be neki, meglásd, ki fog derülni, hogy kitaláció. Hogy írói fogás. Esterházy Péter a Harmonia Caelestis megjelenése után tudta meg, hogy apja, Esterházy Mátyás a belügy III/III-as osztályának ügynöke volt. A Javított kiadásban megírta – becsületesen, fájdalmasan, szépen. Aztán – posztmodern írói csavar lenne? – belehalt. Mikor néhányunkat visszavittek Kecskemétre, Szabadi Sanyi is köztünk volt, megint azt hittem, elengednek. Nem így történt. Folytatódtak a kihallgatások, anélkül, hogy bármiben is előbbre jutottunk volna. Több mint másfél hónap telt el ezzel. Hosszú ideig egyedül voltam egy cellában. Nem volt olyan rossz, mint amilyennek a magányt festik. Jártam a cella egyik sarkából a másikig, verseket mondtam magamban, fölidéztem a múlt számos emlékét. Jólesett, hogy nem zavarnak közben. Délutánonként tíz percre, negyedórára kivittek egy szűk kis udvarra sétálni, itt is egyedül voltam. Egy alkalommal Katona Piroska szólt (suttogott) ki egy odanyíló ablakból. Akkoriban tartóztatták le, nemsokára elvitték a kistarcsai internálótáborba. Később (vagy korábban, az időrendre nem emlékszem) két cellatársam volt, egy magyar meg egy jugoszláv. A magyar – hogy, hogy nem – tudott szerbül. Tolmácsolásával az értelmes szerb fiúval sokat beszélgettünk, az azonban nem derült ki, miért jött Magyarországra, miért tartóztatták le. Már akkor is gyanús volt, miért zártak így össze bennünket, rólam akartak megtudni valamit, vagy a szerbről? Bejött egyszer egy úr, a megyei főügyész. Durván rám támadt, lefasisztázott. Maga tényleg fasiszta, kérdezte a szerb, amikor elment. Csak legyintettem:„ Ez az ember azt sem tudja, kik voltak a fasiszták.” A megyei bíróság börtönébe október 6-án vittek át egy színésszel, a félegyházi művelődési ház igazgatójával együtt, összebilincselve, autóval, nagy kerülővel. (Hogy ne tudjuk, hova megyünk? Ez is valami előírás volt?) Kecskeméten a megyei rendőrség és a bíróság börtöne egymástól hárompercnyire van. A hosszú autózással legföljebb azokat lehetett megtéveszteni, akik sosem jártak a városban. Útitársammal ezután egy cellába kerültünk; azt mondta, a Talpra magyar elszavalása ellene a vád (volt olyan vádirat, amelyben az szerepelt, hogy a Nemzeti dalt is, a Talpra magyart is elszavalta), az indítóok azonban, amiért letartóztatták, hogy elszerette egy félegyházi főorvos feleségét. (Igen csinos asszony volt, láttam egyszer a beszélőn.) Sokan voltunk a cellában, már nem is emlékszem mindenkire, csak egy kunszentmiklósi volt katonatisztre („csalárd és hazug rendszer” – volt a szavajárása) meg egy környékbeli parasztemberre, aki valami telefondrótot vágott el a forradalom napjaiban. Később ők cserélődtek-e ki, vagy én kerültem másik cellába, már nem emlékszem, csak arra, hogy benti időm nagy részét négyesben töltöttem egy bajai orvossal, egy ugyancsak bajai jogásszal s a kecskeméti megyei bíróság volt elnökhelyettesével, Magócsyval, akit már említettem, mint a megyei nemzeti bizottság tagját, később elnökét. A doktor urak zárkájaként emlegettek bennünket az őrök. Nem voltak rosszindulatúak, különösen egy tizedes viselkedett igen barátságosan. Többször is elmondta: Nem jól van ez, hogy maguk itt vannak. Nem emlékszem, ő-e, vagy egy másik őr Antoni doktort kérte meg, magával hozott szemkenőcsével kezelje a szemét; az is előfordult, hogy egy korábbi elítéltet hoztak be, kérve Magócsyt, írja meg a fellebbezését, ugyanis ő ítélte el. Megtette. Tulajdonképpen nem telt rosszul az idő. Olvastunk, beszélgettünk, naponta sétáltattak bennünket, levelet, csomagot is kaptunk, Éva még pizsamát is küldött. A börtön könyvtárosa Csikesz Feri
