Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 6. szám - Tőzsér Árpád: Hollóid szárnyát hallom suhogni...; Ipse dixit (Naplójegyzetek 2016-17-ből)

50

Grendel Lajos már nem tudott dedikálni, jelenését elmosta az eső. – Egyébként az új könyvek borítóiról az idén mintha hiányoztak volna a nagy nevek.

Június 13. Számomra az idei Könyvhét szenzációja Csaplár Vilmos „gondolat

naplója a reflektív evolúcióról”. Ez az alcíme a könyvnek, a főcíme pedig: Istennel vagy néküle, s a Bibliával, Darwinnal, Spenglerrel, Dawkinsszel, Fukuyamával dialogizáló mű mellett, a Vörösmarty tér sátraiban hivalkodó regények, novelláskötetek, versek, immár itthonról visszatekintve rájuk, „esti meséknek” tűnnek. S talán igaza van Vilém Flusser cseh filozófusnak is, mikor azt mondja, hogy „Az emberi kreativitás tekintetében tanácsosabb egy közönséges autót szemlélni, mint az újkor legnagyobb műalkotásait”. (Idézi Sebők Zoltán.) Csaplár fejtegetései viszont annyira eredetiek, a szerző lényeglátása a világtársadalom evolúcióját, a sok tízezer éves „emberiség-színjátékot” illetően annyira nagyvonalú és meggyőző, hogy az embernek egy időre valóban elmegy a kedve a szépirodalom gügyögésétől. – A Litera TV-n is meghallgattam, megnéztem Esterházy Péter könyvheti megnyitóját. Mikor a Vörösmarty téren hús-vér valóságában láttam az írót, nem tűnt ennyire fel a dolog, most elfacsarodott a szívem: a fején, a jellegzetes fehér lobonc helyén csak valami pihecsomó libeg, s az egész ember lötyög a zakójában, mint ahogy anno Nagy Gazsi lötyögött halála előtt a ruháiban. Íme, az urbánus és népi író is mennyire azonos tud lenni az azonos betegségben! E. P. Márait idézte beszéde végén: „Úgy olvassunk, mintha a siralomházban lennénk, s az utolsó könyvet olvasnánk, amelyet a porkoláb még beadott. Életre-halálra kell olvasnunk! Gondoljuk meg: csak az ember olvas.” No comment!

Június 23. Futball-eufóriában ujjong a magyar világ! Tegnap Dzsudzsákék 3:3-ra „legyőzték” a portugálokat. S horribile dictu: még a szlovák sajtó is a magyar futballnak drukkol. A szlovák tévériporterek, mikor a magyar sikerről beszámolnak, következetesen „szurkoló”-t mondanak „fanúšik“ helyett. (Csak ez a fura Dzsudzsák név, csak ezt tudnám feledni! Bár isten tudja: a „džurdžať, džudžať“ szlovák ige magyarul annyit tesz, hogy „csobogni”, „csörgedezni”.)

Július 13. Az ember megszületik, jön valami meghatározhatatlan, zavaros minőségből, géngubancból, nemzedékek szövedékéből, evolúciós láncból, körülnéz az ún. emberi civilizációban, s mire elfészkelődne benne, már fordulhat is vissza a zavarosba, az ismeretlen ősanyagba. Öregségére ugyanolyan állapotban találja magát, mint ahogy megszületett: visszazsugorodik csecsemővé, s csupaszan, kopaszan, halálfélelemben sivalkodik, sír. Tegnap L.-lel beszéltem, telefonon. 86 éves, egyedül él S.-ben, panaszkodik, hogy már fél tükörbe nézni, mert egy torz gnóm néz vissza reá. Magassága a felére zsugorodott, teljesen kopasz, foga nincs, járni nem tud, csak csoszog, s ha vizelni akar, nem találja a micsodáját, eltűnt, mondja, valami csiklószerű csökevényen keresztül vizel. – Elkezdődött hát számunkra a visszaszámlálás. Július 17.

Meghalt Esterházy Péter. Még 14-én, a délutáni órákban. Egy nem mindennapi létező a létbe távozott. Egy ideig meg sem fordult a fejemben, hogy halálát lejegyezzem. Valahol, tudat alatt, méltatlannak éreztem hozzá a halál szót. Aztán eszembe jutott Heidegger, aki szerint a lét több, mint létezés, s ez a „több”