Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 6. szám - Arnolt Bronnen: A dunai árvíz (Tatár Sándor fordítása)

8

gúnyos nevetéssel Hias. „Hát hogy döngetni fogok, abban biztos lehetsz! Már ég is a tűz!” És megragadta Mitzit.

Egy erős férfi és egy erős nő: szívós és kemény küzdelem volt. A lány harapott és karmolt, Hias szorított és fojtogatott. Csakhogy Mitzi csípőjén volt egy hely – ha valaki hozzáért, akkor átnyilallt valami a testén; elernyedt és védtelen lett. Átkozta a női természetét, amely ilyen esendővé tette a férfiakkal való küzdelemben. Miután harcolni nem tudott már, egy sarokba kuporodva összegömbölyödött, dühösen morogva, hideg veríték borította testtel. Hias úgy körözött körülötte, ahogy a macska a sün körül.

Kint rettenetes erővel zúdult az eső. A kovácsműhely nyitva állt, az ajtószárnyak megszorultak a felpúposodott padlón; mérgező, bénító nyirkosság töltötte be a helyiséget. Mitzinek mindene fájt: a szeme, a foga, maga az élet. Szenvedett és várt. Odakint koromsötét volt. Most már hamarosan meg kell érkeznie Toninak. Ekkortájt általában hallani lehetett a helyi vonat sípolását: Mitzi feszülten figyelt. Biztosan az eső nyomta el a vidám-éles füttyszót. Annál jobb. Egyszer csak itt terem a Toni, és kikergeti a pimasz fickót a felhőszakadásba. Mitzi gonosz örömmel fölnevetett. És várt.

Az Aschacher Kachlettől keletre fekszik a nagy Eferdingi-medence; egy lapos tál, nagyjából húsz kilométer hosszú. Egyes részei mélyebben fekszenek a Duna normál vízszintjénél. Felülről még sehol nem bukott át a víz a parti gátakon, a mély részeken azonban már feltört alulról. Kísérteties gyorsasággal tavak képződtek a síkság közepén. Linz felől a Traun visszatorladása folytán szintén errefelé tartott az áradás.

Toni Plobergernek már Steyrben rossz érzése volt. Linzig nagyon mélyen halad a völgyben a vasútvonal, az Enns magasan áll; hogy árvíz lesz, azt ugyan senki nem hiszi, csak hát az árvíz gyorsan jön, ha nem hisznek is benne. Így aztán Toni föláldozott néhányat a nehezen megkeresett schillingjeiből, hogy elcsípjen egy állóhelyet a buszon. Linzig ment vele. Át kellett jutnia a Duna északi partjára. Már a lassan víz alá kerülő alsó főtéren is úgy kellett átgázolnia. Átment a hídon; ingott és rázkódott a híd. A mélységmérő rovátkáin látta, hogy itt kilenc méterrel magasabb a Duna szintje a szokásosnál. A hídtól jobbra és balra a házacskák tetejéig ért a víz.

Toni a pályaudvarra ment. Ott már munkások százai várakoztak; mind haza akartak jutni. A mozdony már gőz alatt állt, de az állomásfőnökség nem tudta rászánni magát az elindítására; a hírek szerint Ottenschlagig az egész vonal el volt árasztva. A munkások beszéltek a mozdonyvezetővel, aki talpraesett, merész fickó volt – a maga részéről hajlandó volt elvezetni a vonatot, ameddig lehet. „De kint kell maradnotok a peronon, nehogy megfulladjatok a kocsiban, ha felborul. Ennek a gépnek nagyon magasan vannak a kazánjai, szerintem megreszkírozhatom, hogy egy méter húszig vízben menjek vele.”

Az állomásfőnök felszívódott; sem megtiltani, sem engedélyezni nem akart semmit. A forgalmi tiszt megértette, miért sürgős a munkásoknak: most, a családjukat fenyegető veszély óráiban mindenki a lehető leggyorsabban haza akart érni. Közúton lehetetlen volt; már két órája leállítottak minden forgalmat. A hegyen át, éjjel, ebben a felhőszakadásban, egy kimerítő munkahét után, sokan telipakolt hátizsákkal? A vasút volt az utolsó lehetőség; ha csak Klingbergig tudna is elmenni a mozdony, a munkások akkor is megspóroltak három óra gyaloglást.