Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)

70 történhetett volna meg. Javamra vált, noha olykor érzékenyen érintett, sőt fájt ez a tapasztalat. * Nyolcéves koromtól tizenkilenc éves koromig, vagy ha a négy szegedi főisko­lai évemet is ideszámítom, csak huszonhárom éves koromig éltem Jaminában. Nem nagy idő, de számomra sorsfordító, egész további életemet meghatározó évek voltak ezek. Ma, öregen, persze már nem csak a szociológiai tapasztala­tok miatt érzem ezeket az éveket fontosnak. Maga a látvány, a látvány emléke is nosztalgiával tölt el. A prolinegyed, középpontjában a gyárral, úgy tartozott össze a természettel, ahogy csak a patriarchális emberi közösségek kapcsolódtak a természethez. Jamina – építészetileg – nem volt „szép”, karaktere inkább, az itt domináló ipari tevékenység ellenére, rusztikusnak mondható. Rusztikusnak, mert az építészeti elegancia hiánya ellenére valami nagyon mély összetartozása volt a nagy harmóniával, a termésszettel. Az agyagipar, lényege szerint, a föld, azaz az agyag kitermelésére épült, azt használta föl, de a „kirabolt” természet mindig azonnal vissza is vett valamit kirablójától. A kitermelt agyagbányákba föltört a víz, a bányatavakban s környékükön megpezsdült újra az élet. A növény- és állat­világ pillanatok alatt visszavette pozícióit: buja növényi vegetáció keletkezett, s a vízben halak, siklók, más élőlények bukkantak föl. Ahogy a házak, kertek, grun­dok, s más szabad területek egymás mellett húzódtak meg, a gyár is, a bányá­szattal való kölcsönhatás révén, soha nem lett homogén ipari övezet. Valahogy a természet része maradt. A város „érdes része” (ahogy egy hajdani ferencvárosi srác emlegette a pesti külvárost), jellege szerint egyszerre volt ez az ember ipari erőfeszítéseinek és a legyőzhetetlen természetnek a tere. Jamina, hadd ismételjem meg, nem volt „szép” városrész, épületei sem egyen­ként, sem összességükben nem sorolhatók be valamely építészeti példatárba. De az összkép mégis, látszólagos esetlegességei ellenére, sugárzott valami mélyebb, nem felületi természetességet. A kerület fölé magasodó, füstölgő gyárkémény, az ipari termelés egyik építészeti szimbóluma, olyan térségből emelkedett ki, amely­nek szabadnak megmaradó területei megőrizték az eredendő, mondjuk így, vad harmónia sok elemét. Talán lényegét is. Nekem fölnevelő helyem volt ez a városrész. Légköre, s a tapasztalat, amit adott, máig hat rám. Nekrológomban majd valaki, észrevéve ezt az összefüggést, alighanem kimondja rólam: egy jaminai, aki Szegeden lett „gyütt-maradt”.

Next

/
Thumbnails
Contents