Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Vajna Ádám: Konkrét esszé Szőcs Géza lírájáról, avagy egy költészet ki- és besajátítása
137 tette, hanem mitológiájukkal, megejtő túlzásaikkal. A hódolat címzettje hatalmas hajócsavart kap, hosszadalmas eljárással készült Szemper sör jár neki (Egy üveg Szemper sör története), vagy csak úgy mellékesen kiderül róla, hogy körülötte forog a világ ( Egy januári délelőttön). A versek a legtöbbször úgy tudják a „fülig szerelmes vagyok” állapotot közvetíteni, hogy közben a képalkotást tekintve egyedivé, nyelvileg pedig újítókká válnak, és – ami talán a legnagyobb különlegesség – a legtöbb esetben életigenlők és optimisták maradnak. Pont, mint az Elutaznál egy svéd hajóval főhőse, a kupcihér, aki lekési a hajóutat, ezért elveszti a szerelmét, így hát nekilát hajót készíteni, és híres hajóács lesz, akinek a hajói ketyegnek és mutatják az időt. Egy hajó pedig onnantól a háza előtt áll „mindig útra készen, ha bármikor eszébe jutna, hogy...”. Vagy legalábbis valami hasonló sztori bontakozik ki a Szőcsre jellemzően kihagyásokkal teli versből. Érdemes alászállni, mert szerelmi lírájának színpompás korallzátonya tele van izgalmasnál izgalmasabb hajóroncsokkal. * * * Szőcs költészetét kamaszkorom és néhány szerelmes epizód után az első kötetem megírása előtt fedeztem újra fel, amikor egy hosszabb alkotói válság alatt szinte az összes régi kötetét felvásároltam az internetről. Úgy estem neki a verseknek, mint kölyökkutya a hentesboltnak, ugráltam egyik szövegről a másikra, alig vártam, hogy befejezzem, amit épp olvasok, annyira kíváncsi voltam, mi lesz a következő oldalon. És akkor rádöbbentem (illetve hát inkább csak beépült valahogy tudat alatt), hogy igen, lehet így, ennyire szabadon is verset írni. Hogy például, ha eszembe jut egy rím, akkor nyugodtan hagyjam csak, hogy fogja és vigye a verset, nem veszíthetek, ha megnézem, hol lyukadunk ki. „Az írástudók – morfondírozol – a vót írástudók, s erre minduntalan az jut eszedbe mint rím: a fáradt halál, der müde Tod”, gondolja el a versbeszélő is Az író és a bíróban. Vagy ha szembejön valami furcsaság a világból, keressem meg benne a verset. Alátámasztva azt, amiről a Merre mutat a versünk? -ben olvashatunk a rádióhullámok kapcsán: „vesénkben tévéadások foszlányai egészítik ki egymást több nyelven, térdkalácsunkban a Radio Moon és a Tirana Hangja: hát valahogy ilyenszerűen van átszőve a tér, amelyben élünk, versvonalakkal – a vers is éppen úgy megfelelése, más anyagba való lefordítása, transzformálása valaminek, mint ahogyan a készülék ernyőjén is a kép a hullámok változásának megfelelően változik”. Szőcs Gézáénál inspiratívabb költészettel még nem találkoztam. Most is, amikor újra elővettem a köteteit ehhez az esszéhez, nem tudtam megállni, hogy tízpercenként oda ne üljek a laptophoz „megpróbálkozni verssorok / kapcsaiba szorítani az idegeim hálóján / átcsuszamlót” (A száztizenhetedik búcsúzás ). * * * Sok Szőcs Géza-versről tudnék még áradozni, de van egy, amelyiket az egyik legnagyobb versnek tartok, amit valaha magyarul megírtak. Ez Szőcs Quasimodo-díjas verse a 901 évvel később című, avagy 1097 nyarán Tengerfehérváron Könyves Kálmán menyasszo nyát, a szicíliai normann hercegnőt várja alcímű szöveg. A magánkánonomban egy szinten van Arany Vörös Rébék jével, Ady Intés az őrzőkhöz ével vagy Takács Zsuzsa Egy körúti kávézóbanjával. Egy sokoldalas, sok részletből összeálló versfüzér ez, ami természetesen jogosan vádolható azzal, hogy túl van írva. Létezik viszont belőle egy tömörített változat is, amit Szőcs Faludy javaslatára készített el.
