Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
63 is, és emlékezetem az itteni tévékészülékhez köti az olyan mérkőzéseket is, mint amikor a jaminai szlovák („tót”) fiúk nem a csehszlovák csapatnak drukkoltak, hanem – természetesen – a magyarnak. Az ilyen drukkolás biztosabb mutatója a nemzeti/nemzetiségi hovatartozásnak, mint bármilyen statisztikai fölmérés. A kérdezőbiztosnak azt mondok, amit akarok, amit célszerűnek vélek, az ilyen drukkolás azonban spontán és mélyről fakad. * A jaminai munkások kultúráját – a világhoz való alapviszonyulását – természetesen nem a szabadidős programok határozták meg, hanem maga a munka, amelyet önfenntartásuk érdekében végezniük kellett. Ez több vonatkozásban is tetten érhető. Idejük nagy részét, az alvás és a fizikai regenerálódás óráit leszámítva, a munkavégzés foglalta el. A kikapcsolódás, általában a szabadon fölhasználható idő ehhez képest elenyészően csekély volt. S ennek az eleve kötöttségek között megképződő viszonyulásuknak a „tartalmát” is az adott munka alakította ki. Ahhoz, amit végezniük kellett, az erő is, az idő is a munka függvényében bontakozott ki. „Fölösleges” ismeretek megszerzése az adott körülmények közt luxusnak, erőpazarlásnak számított. S a munkavégzés tapasztalatai alapján jött létre az önmagukhoz és a másokhoz való értelmező-értékelő viszonyulásuk is. Az iskola közvetítette ismeretek és eszmények, életszabályozó elvek gyorsan amortizálódtak, a vallási és belső, családi normák is csak annyiban maradtak meg, amennyiben azokat a munkavégzés tapasztalatai újra igazolták és/vagy megerősítették. Egészében tehát ez a kultúra szűkös és nyers volt, a tapasztalat disszonanciáit képezte le és/vagy azokra reflektált. Ezek az emberek inkább káromkodtak, semmint imádkoztak. S a viszonyulás szükségképpeni alkotóeleme lett az önbódítás is, igen sokszor az alkoholizálás vagy az élet más, mesterséges kompenzációs eszközeivel való élés. A feszültségeket levezető pótcselekvés szerves részét alkotta az életnek. Azokat, akik „nem dolgoztak” (például az „urak” vagy az „irodisták”), kevésre becsülték, olykor kimondottan megvetették. A „politika”, mint olyan, nem e világ részeként, csak valahol horizontjuk peremén létezett. Kádárnak, vagy aktív időszakában Marosán Györgynek volt bizonyos tekintélye előttük (ez alighanem a „jó király” elv szocializmuskori érvényesüléseként értelmezhető), a politika szférája azonban lényegét tekintve távoli, nem értett, s nem is becsült szféra volt körükben. Idegen, őket uraló és általuk át nem látható erő. A politikailag is értelmezhető gesztusok esetlegesen, sőt véletlenszerűen születtek meg, ha egyáltalán megszülettek. Két példa erre a mi udvarunknak a világából. Egyik legjobb gyerekkori játszótársam, Janger apja 1956 előtt ávós volt (valószínűleg egyszerű sorkatonaként), de amikor én megismerhettem, tehát 1958 után, már nehéz fizikai munkát végző melós volt, privilégiumok és előnyök nélkül, védelmező kapcsolatháló nélkül. Ma is előttem áll alakja: magas, erős férfi, klottgatyában, meztelen felsőtesttel, vastag talpú, munkájához tartozó speciális papucsban. Testén az izzadság és a por fedőrétege. Ez a kép természetesen nem egyezik meg az „elbocsátott légióról” élő közkeletű kép ávós figurájával. Ez egy szokványos téglagyári proli képe. A másik példa: ugyancsak az egyik „kislakásban” élt a Lévai család.
