Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 5. szám - Orosz István: Emlékek apámról VII.
47 százalékos diadalmak sorozata. 1953-ban a többpártrendszer már rég a múlté, a népfront legföljebb díszlet, ám a közelgő választások előtt valami látszatkampány mégiscsak beindult, meggyőzendő a népet, egy emberként kövesse a „Magyar Dolgozók Pártját és a bölcs tanítót, Rákosi Mátyást”. Vajon felkérték-e az előadót, hogy tartson a választásokhoz illő előadást, vagy maga hívta föl a szervezők figyelmét, hogy a Mikszáth-regény bemutatása mily szépen passzolna az eseményhez? Katánghy Menyus története a politikusok léhűtő életmódja, a korrupció bemutatása és a manipulálható választók fölötti ironizálás miatt is mulatságos élmény, meg persze az élvezetes mikszáthi történetmesélés okán. Vajon Kancsárné ismerte-e a könyvet, hallotta-e az előadást, észrevette-e az aktualizálást, vagy elmagyarázta-e neki valaki a népfrontos elvtársai közül, hogy az előadásba bele-belekuncogó közönség nem is a fél évszázados mesén, hanem voltaképp rajta, s a vele egyívású képviselőkön derül? Ha volt valami fóbia a négy általánost végzett földművesben az ilyesféle előadásokon összeverődő értelmiségiek iránt, az 1956-ra alighanem fokozódott, annak az évnek a nyarán lett ugyanis tagja a parlament kulturális bizottságának. Erdey-Grúz Tiborral, Veres Péterrel, Ladányi Ferenccel együtt ült a testületben, meg azzal a Lukács Györggyel, aki csak olyan többszörösen összetett mondatokban volt képes fogalmazni, amelyekben minden második szó megértéséhez az idegen szavak szótára szükségeltetett. De vissza a kronológiához, 1956 októberéhez. A Memoár és Az én 1956-om című írásból próbálom meg összerakni az eseményeket. Három nappal a szocreálos skandalum után értelmiségi ankét volt a megyei tanács kultúrtermében, hasonlóan nagy érdeklődés mellett. Nemcsak a két rendezvény közönsége lehetett azonos, de a Népújság tudósítója is. Az október 4-i számban: „őszinte hangú, őszinte szavú, rég áhított beszélgetés volt ez...”. Az október 7-ikiben: „rég nem hallottunk Kecskeméten ilyen férfias, bátor hozzászólókat...”. Nem nagyon emlékszem az 5-i értelmiségi ankétra, amelynek Erdei Ferenc és Mód Aladár volt az előadója. Jobban egy Erdeivel való szűkebb körű beszélgetésre a TTIT irodájában. Óvatos visszafogottsággal határolódott el a rendszertől, saját korábbi szerepvállalásától is. 20-án fenn voltam Pesten a Katona József Színházban Németh László Galilei-jének bemutatóján. Katona Piroska szervezésében többen is fölmentünk. A bemutató hangulatát izzították a lengyel eseményekről érkező hírek. A 23-i pesti eseményekről csak 24-én reggel értesültünk a rádióból. Kecskeméten még nyugalom volt, tanítottunk is. A rádióból tudtam meg, hogy az előző délutáni tüntetés a fővárosban fegyveres összecsapásra vezetett. Először azt hittem, győzött a hatalom, az erőszak. Azután szinte óráról órára erősödött bennem, bennünk a bizakodás: az egyetemisták tüntetése győztes forradalomra vezethet. A helyi lap 24-én különkiadásban közölte, hogy újraválasztották a Központi Vezetőséget és a Politikai Bizottságot, Nagy Imre lett a miniszterelnök. Felhívást tettek közzé a harcok beszüntetésére, statáriumot hirdettek. A 25-i számban Nagy Imre szózata jelent meg a magyar néphez, 26-án közölték: Kádár Jánost választották meg a Központi Vezetőség első titkárának. A személycserék azt látszottak bizonyítani, hogy a pártban felülkerekedett az ellenzék. De olyan gyanút is keltettek, hogy így akarják leszerelni a gyökeres változást kívánó ifjúságot meg támogatóját, az értelmiséget. Kecskeméten pedagógusok keresték fel a megyei művelődési osztály vezetőjét: továbbítsa a miniszterelnökhöz tiltakozásukat fiatalkorúak statáriális bíróság elé állításával szemben. Az osztályvezető megtagadta kérésük teljesítését. A kecskeméti harcokról nincs más emlékem, mint az, hogy ötéves kisfiunkat féltve a szoba védettnek vélt sarkába húzódtunk. Igen, napra pontosan ötéves voltam 24-én, a lövöldözés alatt az ajándék építőkockákból fölépülő csodapalotáról pedig írtam már korábban. Hogy mekkora harcok folytak a városban, mennyi áldozattal jártak, azt Fazekas Lajos dokumentumfilmjéből, a Vidéki srácok harmadik részéből próbálom rekonstruálni. Lesipuskás embervadászatok, statáriális utcai
