Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Losonci Nándor fényképei
155 Giovannit. A kétezres években pedig a Porgy and Bess t Gershwint ől, különös tekin tettel Clara bölcsődal ára, a Summertime -ra. R ólam viszont köztudott, hogy az operát nem igazán kedvelem. De Losonci Nándorral nem az imaginárius opera- és a kétezres években ebből kiépülő dzsessz-szenvedélye miatt szerettem volna megismerkedni, jóllehet a bécsi Bukowskiban a fekete-fehér David Bowie-portré alatt töltött masszív italoz ás után másnap mé g r á is kellett írnom a figurára, a világom beszédes t árgyait kásá s dum ájával elnémító faszikára. Egy szabadkozó e-mailecskét kellett küldenem a gyógyíthatatlan Marietta-lázban égőnek, hogy egyáltalán megkereshessem ezt az általa szuper fotográfusnak nevezett barátot. Az volt a tervünk, hogy Losonci Nándor, vagy ahogy az egykori katonatárs és az egykori Lenin-sapkás faszika hívta, Nándi, innentől fogva nemcsak a várost, az utcákat, az elsuhanó és várakozó, intimit ásukban elkapott, a tárgyakkal, terek kel, anyagokkal a legtermészetesebb és a leghétköznapibb, mégis a mindennapi tekintetünkt ől, tömegnézésü nkt ől rejtett módon összetalálkozó, érintkezésbe kerülő testeket, egy kizárólag Perwoll-lal mosott, bord ó pulóvert, illetve az abba gyömöszölt s örhasat, egy nő bund ára omló haja mellett a homokot, öt egymás mellé állított, mégis magányos szemetest, női magassarkú talpát, két női lábat érintő óceánt, hanem engem is fotózni fog. Pontosabban a találkozásunk után az elkövetkező években csak engem fog fotózni. Életműve így majd két korszakra fog oszlani, és így szűkül le miattam irigyelt kozmopolitizmusa, a világban való ritka otthonossága. A kontinensek közötti, fiktív utazgatásai egyetlenegy hellyel, egyetlen vezérmotívummal való küzdelemmé redukálódnak: a bencsiki portréfotózás kényszerévé, egy mikrovilágba való belevetettségg é. Az igazság az, már ekkor sejthettem volna, hogy vagy én, vagy a velem lumpeneskedő középkorú figura, vagy esetleg (és ez a legvalószínűbb) mindketten kezdünk végérvényesen megbolondulni. Ez lenne az a bizonyos idővel való picinyke probléma, ami életének egy vagy (rosszabb esetben) több szakaszában foglalkoztatja az elmúlás felé haladó, ám az öröklét után sóvárgó emberi egyedeket. A hősnőket és a külön böző, a hősnők életébe a legtermészetesebb és leghétköznapibb módon belegabalyodó, belezuhanó figur ákat. A faszikákat vagy manuszokat. Vagy a lumpeneket. A Tolnai-féle, im ádott infaustusokat. A vilá g k ülönböző kultúrszenté ly ében lébecol ó törzsvendégeket. Arra, hogy miért vagyunk éppen ilyenek, és miért csinálunk ilyeneket, az egykori katonatárs, a zenei műkedvelő, aki időközben a kisebbségi és region ális irodalmak, így Tolnai Ottó elismert tudósa, szaktekin télye is lett, biztosan szívesen adna magyarázatot. Ha az egyetemi szobájának ajtajára kiragasztott fogadóóra id őpontjában elsődlegesen személyes jellegű, ám esztétikai és ízléssel kapcsolatos problémákat is körbej áró kérdésemmel felkeres ném, azt felelné, Mindez csak akkor derül ki, mikor már vége lesz . Amikor 2007-ben először tal álkozhatné k Losonci N ándorral, én még csak huszonkét éves vagyok, a szegedi bölcsészkar filozófia–magyar szakára járok, és hasonló dolgokat csinálok, mint ő a barátaival a berlini fal leomlása előtt egy évvel. Zenéről beszélgetek az éjszakákban, próbálok minél több kultúrszentélyt megismerni, de a képzőművészethez nem sok közöm van. Én verseket írok, amikben vannak férfiak. Igazából, ha őszinte szeretnék lenni, sok férfi van bennük.
