Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.
134 Török Ferivel. Elég vegyes benyomást hagyott bennünk ez a lakiteleki esküvő: Feri fölényes hangoskodása meg az, hogy nem volt hajlandó elmenni a református templomba. ’55 nyarán Sopronban voltunk Évával két hétig, szakszervezeti beutalóval. A rossz csak az volt benne, hogy nem egy üdülőbe kaptuk a beutalót. Még ugyanazon a nyáron én Mátraszentistvánon is voltam az evangélikus egyház üdülőjében. Állítólag magaslati levegőre volt szükségem a tbc-s fertőzés miatt. Egy orvos rám ijesztett, külföldi gyógyszert is akart rám tukmálni, számomra megfizethetetlen áron. Később elmentem Pataky Jóskához a honvédkórházba, ő megnyugtatott, hogy semmi bajom. Neki lett igaza. Az üdülőben primitív állapotok voltak, sokágyas szobában zsúfoltak össze bennünket, ott volt kedves tanítványom, Cseri Kálmán is. Gyapayék is ott üdültek, jobb körülmények közt, egy külön faházban. Hűvös, kellemetlen idő volt, csaknem mindig esett az eső. 1956. A politika hullámvölgyét eddig csak távolból észleltük. Ha nem is úgy, ahogy akkoriban mondták: „ezt már guggolva is kibírjuk”, az állapotot mi is átmenetinek hittük. Tóth László, akihez el-eljártam, még a ’40-es, ’50-es évek fordulója táján mondta: ha Sztálin meghal, nagy változás jön. Ennek jeleit ’53-tól tényleg észleltük, az életszínvonal némi javulásában is, az irodalomban is a hallgatásra ítélt írók megszólalásában. A kifejezésre – ezt már guggolva is kibírjuk – én is emlékszem gyerekkoromból, igaz, inkább anyu szavajárása volt, és nem is biztos, hogy a politikai helyzetre vonatkozott. A mindennapi élettel ő tartotta a kapcsolatot, ő tudta, mit érdemes venni, hol lehet olcsóbban, mi az, amiért a piacra kell menni, és mi az, amiért érdemes sorban állni a boltban is. Bennem is most tudatosul, midőn ezt az emlékezést írom – hát persze, a vérével hozta, elvégre a felmenői kereskedők voltak. Az újságnak leginkább az utolsó oldala kötötte le, amelyen apróhirdetéseket olvashatott, és emlékszem, a piacon, ahol sokszor jártam vele, hisz útba esett az óvodából jövet-menet, alkudott is, szívesen, sőt élvezettel alkudozott, amire apám soha nem lett volna képes. Gyönyörű, színes grafikai képletek gyanánt jelennek meg az emlékezetemben a békekölcsönívek. Érzem az ujjam begyén az acélmetszet vonalhálójának finom domborzatát: mosolygó munkások, fejkendős parasztasszonyok, kalapácsok, sarlók, kohók, cséplőgépek. A végtelen búzamezők fölött sugarasan világított a vörös csillag. A békekölcsön a békeharc legfőbb eszköze – kötelező volt jegyezni, de visszatérő izgalmak is társultak hozzá. Időről időre békekölcsön-sorsolásokat tartottak, ami azt jelentette, hogy a Magyar Nemzet egyik lapja apró számokkal lett tele, amit anyuval együtt böngésztünk végig, keresve köztük a mi rajzaink sarkába nyomtatott sokjegyű piros számot. Anyu annak örült volna, ha megtaláljuk, én meg annak, ha nem, fölfogtam ugyanis, hogy akkor a nyereményért cserébe oda kellene adni a képet. Mindig nekem volt szerencsém – na ja, burokban születtem –, de anyu sem volt nagyon szomorú, azt mondta, hogy a következő sorsolásig hátralevő időt már guggolva is kibírjuk. A tanári szobában nemigen tettünk lakatot a szájunkra, nem hittük, hogy az ott elhangzottakat fölhasználják ellenünk, legfeljebb Bereczky, Elekes, Rési előtt voltunk tartózkodóbbak. Egy többször idézett skandalumról én is hallottam, ami állítólag ott, a tanári szobában esett meg. Arany József tanár úrnak ez volt a szavajárása: „Végre egy jó hír!” Mindig ezt mondta, ha újdonságot hallott, s valahogy ez csúszott ki a száján akkor is, amikor bejelentették, meghalt a nagy Sztálin. Alighanem azok hárman, Bereczky, Elekes, Rési is jelen voltak, vagy legalábbis egyikük, mert botrány lett a dologból. Arról már nem szól a fáma, mi történt Arany tanár úrral, de megnyugodva fedeztem föl a fényképét egy 1959-es tablón. Az anekdotarészletekből utólag összeálló kép szerint elképzelhető, hogy Arany tanár úrnak nem is volt ilyen szavajárása, sőt életében először mondta ki őszinte örömmel a „végre egy jó hír”-t, a tanúként előállított kollégák azonban egy emberként állították, hogy rögzült automatizmus volt részéről, ami a szórakozott professzornak a legnagyobb bánatban is a szájára jöhetett, sőt épp a mérhetetlen tragédia okozta hatalmas megrázkód-
