Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
52 Lengyel András Jamina (Jegyzetek a betegágyból) Nyolcéves koromban, 1958-ban költöztünk ki Jaminába. Addig a belvárosban, vagy ahogy akkor járta a szó: „a városban” laktunk, a Sztálin (1956 után: Tanácsköztársaság) úton, amely afféle főutca volt. (Korábban és később, így ma is: Andrássy út.) Mi a vasútállomáshoz közel, közvetlenül a laktanya mellett laktunk, egy viszonylag új – az ötvenes évek elején épült – szocreál bérházban. Masszív épület volt, lakásonként több szobával (egyet albérlőnek ki is tudtunk adni!), fürdőszoba stb. Egészében nívós lakás volt ez, ha nem is vetekedhetett a korábbi korszak úgynevezett „polgári” lakásaival. A Jaminába való költözésünk szüleim házasságának (egyik) válságával függött össze – új hely, új élet lehetősége, vélte anyám. A lehetőséget (s a „hivatalos”, a külvilágnak szánt indoklást) az adta, hogy apám a téglagyárban dolgozott, s rá mint jó szakemberre, a gyár sokszor munkaidőn túl is számított, előny volt, ha könnyen és gyorsan el tudták érni. Az új lakás pedig éppen a téglagyár főbejáratával szemben épült: a gyárkapu az Orosházi út (voltaképpen országút) egyik oldalán, lakásunk pedig a másik oldalán volt – egy ugrás távolságra. (Amikor 1983-ban apám fiatalon, élete ötvenhatodik évében meghalt, a gyárkapunál lengő gyászlobogót én saját erkélyünkről néztem, a látványért ki sem kellett mozdulnom otthonról.) A Jaminába való költözés mindazonáltal, ma már világosan látom és tudom, társadalmi státusunk (s környezetünk) egyféle süllyedését jelentette. Jamina – hivatalos, de senki által nem használt nevén: Erzsébethely – ugyanis Békéscsaba prolinegyede volt – hivatalosan persze csak „V. kerület”. S Jamina, mint neve is árulkodik róla, erősen „tót” dominanciájú városrész volt. Csaba, a „város” többféle hagyomány keveredését mutatta, laza eklektikában, Jamina karakterét azonban az agyagipar adta meg, centrumában a nagy és nagyon sok embert foglalkoztató téglagyár állott. A gyár neve hivatalosan Békés Megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat volt (munkakönyvemnek első bejegyzésében is még ez a név szerepelt!), de mindenki csak Bohnék ként emlegette. Az agyagipar csabai megho nosítója ugyanis a Bohn család volt, a gyár az államosításokig az ő tulajdonukban is maradt, s a gyár, bár 1958-ban már rég állami kézben lévő, „szocialista” vállalatként egzisztált, jóval többet jelentett, mint egy átlagos gyár. S nem csak azért, mert a kerület igen sok lakójának kenyere ehhez az üzemhez kötődött, de azért is, sőt elsősorban azért, mert „Bohnék” – mindannak révén, ami a gyár köré szerveződött – életformát és kultúrát is jelentett. Az egész helyi prolivilág életformáját
