Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Orosz István: Emlékek apámról VI.
126 Volt kollégista társaim nem szűntek meg biztatni, hogy hagyjam ott Kecskemétet, főiskolán vagy egyetemen lenne a helyem. Kecskemétről való elszakadási kísérleteink most már közösen folytak. ’51 nyarán Évát áthelyezték – cserével – egy szegedi középiskolába, én azonban hiába jártam ott állás után, még általános iskolában sem volt hely. Így maradtunk. ’52 májusában a pécsi pedagógiai főiskolára pályáztam. Mást neveztek ki, mint megtudtam, Péczely Lászlót, Kodály későbbi apósát. Péczely neves irodalomtörténész, ráadásul Eötvös-collegista, Horváth János-tanítvány, és húsz évvel idősebb apámnál, vagyis a döntés elfogadható volt. Ha olykor szóba hozta, inkább csak arra utalt, hogy eltérően összes többi elbukott pályázatától, ahol a politika, a személyes protekció – vagy e kettő együtt – döntött, Pécsen legalább szakmai szempontok érvényesültek. Hogy Kodály apósával (aki egyébként 24 évvel fiatalabb volt a vejénél) szót kerítettek-e valaha a pécsi pályázatról, nem tudom. Apám 1980-ban megjelent könyvéről – A magyar verstani eszmélkedés kezdetei – az egyik legalaposabb és legelismerőbb méltatást éppen Péczely írta, például állítva a könyvet a verstantudomány művelői elé. Az egyre romló politikai és gazdasági helyzetben a szakérettségi bizonyos védettséget jelentett. A politikai szorítást egyébként saját bőrünkön nemigen észleltük. Az iskolákat az államosítás s némi diákszövetségi kilengések (Ordas Katáék diktatúrája) után alig-alig bántották. Ordas Katalin nevét a Kecskeméti Hírek ben találom meg, ő volt a városi diákszövetség titkára, s diktatúrája alatt alighanem „a Mindszenty-féle nemzetpusztító reakciós uszítás” elleni nagy kecskeméti diáktüntetés (1948. december), vagy valami hasonló értelmiségellenes demonstráció levezénylésére kell gondolni. Nekem fölrótták ugyan a szakfelügyeletről való lemondást, de következménye nem lett. A szakérettségin Heltai, a munkásigazgató nagyra becsülte a tanárokat, Oláh Jóska, a tanulmányi igazgató meg ügyes diplomata volt. Itt tényleg elegendő volt jól tanítani ahhoz, hogy értékeljenek bennünket. A rólam írt jellemzésben, amely ’56-ban a kezembe került (1953. dec. 7-én kelt), csupa pozitívum található. Kiemelkedő szakmai tudás, széleskörű iskolán kívüli irodalomnépszerűsítés stb. „Nem párttag, de jó a kapcsolata a párttal. A párt többször is tanújelét adta annak, hogy ismeri és értékeli irodalomtörténeti ismeretterjesztő munkáját, pl. a tavalyi oktatási évben az egyik pártiskolán is tartott irodalomtörténeti előadásokat.” Tanítottam a pártfunkcionáriusok exkluzív gimnáziumi levelező tagozatán is. Halanda István, a városi első titkár egyszer négyszemközt bevallotta, Szemereyt meg engem becsül leginkább a tanárok közül, mert mi nem adtunk neki jelest; tudja ő, hogy a többi tárgyból sem érdemli meg. A szakérettségisekkel könnyű volt bánni. Szorgalmasak voltak, és hálásak a tanításért. A jogász és közgazdász osztály hallgatóinak irodalmi szakkört is szerveztem, világirodalmi témákkal foglalkoztunk, ők írták – felváltva – a foglalkozások jegyzőkönyvét is. Írásbeli feladataikat, dolgozataikat úgy javítottam, hogy magam mellé ültettem a delikvenst: igen hasznos volt, hogy minden hibát azonnal megbeszéltem velük (s ezért még korrepetálási óradíjat is fizettek). Egyik osztályom egy központi helyesírási felméréskor országos első lett. Az egyik jogász egy találkozón elmesélte, hogy a minisztériumban vele fogalmaztatják a rendeleteket, úgy megtanult nálam fogalmazni. A szakérettségi történetéből egyetlen disszonáns esetre emlékszem, az sem olyan osztályban fordult elő, ahol tanítottam: az egyik hallgatóról kiderült, hogy kulák származású, kizárták, öngyilkos lett. (Még a gimnáziumban 49/50-ben szintén kizártak egy fiút, Mátyás Jánost, az operaénekes Mátyás Mária öccsét, állítólagos klerikális beállítottság miatt. Ő az én osztályomba járt, tehetséges fiú volt, szerettem, az állomásra menet el is kísértem, intettek, bajom lehet belőle. Mátyás Jancsi később valahol leérettségizett, elvégezte a Zeneakadémiát, jelenleg a hanglemezgyártó vállalatnál dolgozik. (A 35 éves találkozóra eljött, megbékélve (?) azokkal, akiknek szerepük volt följelentésében. Vannak azonban osztálytársai, akik máig sem voltak egyetlen találkozón sem, nem tudva elfelejteni az akkori ellentéteket.) Két éve László napjára hosszú levelet kaptunk (húgom és én) apám egykori tanítványától, Virág Istvántól. Abba a híres legelső – és tudomása szerint is legkedvesebbként
