Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Borsodi L. László: E. úr (vers)
121 a funkciója lett a személyneve, nagy E-vel, és miközben kiejtik, egyesek még a hangjukat is lehalkítják, mintha templomban, míg a legtöbben valahol a mélyen kis evel ejtik, mert tudják, az nem hallatszik, nem is látszik. Ahogy majd egyszer ő sem, mint régen, nagyon régen, amikor a hátsó padban sunyított, és várta, mikor bukik le újra, hogy nem tanult, és mit mond majd neki a tanár. Feketében (Kafka-átirat) Tudják, én vagyok a kormányos, de van egy közülük, a mélynövésű, fekete ruhás férfi. Végighúzza kezét a szeme előtt, mintha álmot űzne, és tagadólag rázza a fejét. Ott állok a kormánynál, egyedül, a sötét éjszakában, lámpással a fejemnél, de hiába: ez az ember elkezd taszigálni, mellkasomra teszi a lábát, lassan lenyom, végül arcul üt. Hiába kapaszkodom addig a kormánykerék küllőibe, az ujjaim nem bírják, kiszakadnak. Elkezdek kiabálni, hogy legyénység, barátaim, de csak kettő-három indul el felém, imbolyogva, a ruhájuk már fekete, a többi viccelődik, meg se hallja. Én vagyok, nemde én vagyok a kormányos, bizonygatom. Bólogatnak, de kajánul egymásra nevetnek, majd elkomorulnak, szemük a törpe, fekete ruhást keresi. Állnak körülöttem, mint a nyitott sírnál. Hallgatnak. Elindulnak visszafelé.
