Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 4. szám - Kabdebó Lóránt: Jelenetek egy regény befogadásáról (Németh László: Emberi színjáték)
37 És megint csak összeolvasható Szabó Lőrinc utolsó versének sorsot és létet szembesítő sorával: „Bár meg se moccan, rohan minden út.” De ne csak költő kortársait idézzem, a természettudományban jártas író-gondolkodó mintha regényeit a fizika huszadik századát meghatározó két nagysága módszert alakító kijelentésével. Heisenberg ugyanis kutatói világát ekként határozza meg: „Tudományos munkánk a fizikában abban áll, hogy kérdéseket teszünk fel a természetről olyan nyelven, amellyel rendelkezünk és megkíséreljük, hogy a kérdésekre választ kapjunk a rendelkezésünkre álló eszközökkel végzett kísérletek útján. Ily módon a kvantumelmélet, mint Bohr kifejezte, arra emlékeztet bennünket, hogy az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.” Mintha a múltból Kant mértéke vezetné mindnyájuk tájékozódását a létezésben, ezt a hagyományt vezetik korukra tekintő gondolkozásukba. És ezt hagyományozzák az új évezredre: „Két dolog van, aminek elmém soha meg nem szűnő tisztelet tel adózik: a fölöttem elterülő csillagos égbolt és a bennem rejlő erkölcsi törvény.” És hogy mindezeket a műveket egymáshoz kapcsolódóaknak látom, akkor kedves múzeumi kollégám, Rózsafalvi Zsuzsanna hirtelen újabb hasonló szemléletű művet említ: Bartis Attila A nyugalom című regényét, amely ezt a szöveget szövi tudatosan tisztelgésül regénye zárásába. Régi sejtelmét látta igazolva a tőlem hallottakkal. Engem meg megnyugtatott reagálása: valóban művek összefüggő és folytatható sorát olvastam össze. A Boda Zoltán-életútra visszhangzóan, a Kertész Ágnes által rögtönzött gesztusban rejlő erkölcsi törvénnyel búcsúzik a regényíró Németh László olvasóitól. Hogy ebből a gesztusból következően hogyan „üdvözültek”, vagy sikerült-e számukra üdvözülni, arról utóbb kinek-kinek magának kellett számot adnia. Németh László a maga életművét szembesítette az emberiség szenvedésével, és tanúságként ránk hagyományozta a szeretet és a megértés igényét. Magam ekként értettem meg mostanra, tanulmányom végezeteként Kertész Ágnesnek az Irgalom zárásával szabadon hagyott életútját. Mely rámarad az új századra. Kérdőjelként? Kategorikus imperatívuszként? „[A]z ember, amennyiben a kategorikus imperativus szól benne: szabad” – írta valaha Kant-tanulmányában. Ezt adja búcsúzóul felszabadítva (utolsó szellemi erőfeszítésével regénye lezáratlan kompozícióját megalkotva) Németh László utolsó regénye hősnőjének, amikor a Liget szélén az idézett jelenettel elbúcsúzott tőle? Az Irgalom végére megformált, végrendelet-jelenet értelmében meghagyva, rábízva – és rajta keresztül az emberekre – a legsérülékenyebb valamit, a szabad akaratot.
