Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Tinkó Máté: Galgóczi Erzsébet társadalmi identitásának alakulása az 1954-ben keletkezett levelek tükrében
80 sága kérdőjeleződik meg azáltal, hogy magában az ellenség – a levelekből a polgári ideológia és a dekadencia vulgarizált értelmezése domborodik ki – aknamunkáját véli felfedezni, mert egyszerűen nem talál nyelvet20 arra, mely a világhoz való érzelmi viszonyulását reprezentálhatná. Innentől kezdve ez az aspektus állandóan szerepet játszik önmegítélésében, az ötvenes évek végétől-hatvanas évek elejétől megszaporodó, önsorsrontó figurákat fókuszba helyező novellái diegetikus világának sötét színezete minden bizonnyal ebből a szorongatottságból is eredeztethető – a korabeli kritikák, legyen köztük mégoly elismerő is, nem győzik az egzisztencializmus – ötvenes-hatvanas évek folyamán még lózungszerű – vádját visszamondani az életmű e darabjaira. Kitérő – a kritika nyelve és szerepe az identitásképzésben Ennek fő oka, hogy a lukácsi frazeológia negyvenes évek második felében exponált elemei megcsontosodnak, és még hosszú évtizedekig domináns módon fejtik ki hatásukat a magyar irodalomkritikai közegben. A kultúrpolitika által fenntartott kritika nyelvhasználatának korlátairól, másként – érthetőségéről – és ahogy ezt tematizáló, kitűnő tanulmányában21 Szolláth Dávid is figyelmeztet, annak nem pusztán vagy eleve negatív minősítéséről – van szó. Az egzisztencializmus-vád hatvanas évekbeli recepciótörténeti reprodukciója, újrafelmondása tendenciózusan van jelen.22 Foucault-tól származó gon dolat, hogy „a kommentár az ismétlés egy formája, s az igazság diszkurzív stabilizálásának egy módja. Az ismétlések újra és újra érvényesítik az alapszövegben kijelölt igazságot, ritualizálják, minden alkalmat megragadnak a lecke repetíciójára, hogy ezáltal kiküszöböljék a diskurzus rendjét veszélyeztető véletlenek, nem igazságok beszivárgásának esélyét. A kommentár ugyanakkor előlép-20 Helyénvaló lenne Galgóczi identitásának ezt az időszakát az átmenetiséggel jellemezni, melyből csak egyetlen irányban volt kiút: „Az ismeretlen nyelv új korszakba, ismeretlen terekbe, idegen világokba vitt mindenkit. És közben a hatalom színrevitelének ismétlődő ünnepei, a testi együttlét ritualizált napjai folyamatosan sodorták bele a hívőket, hitetleneket, mind a kortársakat az ismeretlen nyelv használatába: szerelmi és politikai önvallomásokat tettek ezen a nyelven, és nem látták már a különbségeket.” In: Gy. P.: Im ., 13. 21 Szolláth: Az egzisztencializmus mint vád és a Camus-hasonlat a Mészöly-kritikában , Jelenkor, 2002. 1. 97–104. 22 „A marxizmus egzisztencializmussal szembeni defenziójában nincs mód az ötvenes és a hatvanas évek filozófiai vagy irodalomkritikai diszkurzusában más stratégiához és érvkészlethez folyamodni, mint Lukácséhoz. Az egzisztencializmus-vádat újramondó és újratermelő irodalomkritikát az intertextualitás sajátos formája fűzi a lukácsi egzisztencializmus-bírálathoz: feleslegessé válik a gondolatmenet szerzőjének említése, hiszen az nem pusztán egy »Lukács-szöveg«, hanem evidencia. Egy érvelés doktriner alkalmazásakor a szerzői név autoritásának felhasználásánál is hatékonyabb stratégia, ha a diszkurzust leválasztjuk szerzőjéről, dezindividualizáljuk, s az igazság így a maga anonimitásában, közvetítetlenségében jelenik meg. Michel Foucault fogalmával kifejezve, a Mészöly-kritika Pándi által megindított ága a Lukács-bírálat kommentárja. (...) A Pándiéhoz hasonló Mészöly-kritikák nemcsak Lukács érvkészletét ismétlik, hanem eltanulják tőle a világnézeti cáfolat mikéntjét is, azaz azt a műveletet, amellyel egy szöveg állításai kizárhatóak az igazság területéről. Lukács érvelése röviden összefoglalva a következő: az egzisztencializmus a burzsoá világ válságára adott hamis, önáltató válasz, ami heideggeri formájában ráadásul elősegítette a fasizmus hatalomra jutását. Alapvető tévedése, hogy a szubjektum szükségképpen részleges tapasztalatát általánosítja, azaz a létet a tudat függvényeként kezeli, fenomenológiai alapozottságának köszönhetően nem hisz abban, hogy a valóság objektíve, a tudat feltáró tevékenységétől függetlenül megismerhető volna. Mindez Lukács elkötelezetten materialista álláspontjáról nézve nemcsak hamis, de felettébb veszélyes ideológia is. A legfőbb veszélyforrása az, hogy a szubjektivizmus szolipszizmushoz vezetett Sartre filozófiájában, s ez megszünteti a felelős, közösségi együttműködés, rövidebben: az osztályharc elméleti lehetőségét.” Uo.
