Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Orosz István: Emlékek apámról V.
48 töltöttem, azután át is költöztem üres szobájukba, sőt Ernő elintézte, hogy azt főbérletként kiutalják nekem. Nem sokáig élveztem ezt a lakást sem. Orosz tiszti lakásként tartották számon, s júliusban egy szovjet tiszt költözött oda, szerencsére felajánlották az ő régi lakását Horváth volt bíróéknál a Kada Elek utcában. Lehetett ebben valami susmus, mert ott két szobáról s előszobáról volt szó, Horváthék azonban kikönyörögték, hogy a belső szoba helyett fogadjak el egy udvari konyhát. Házasságkötésünk után ide költöztünk. Előzőleg azonban – ’50 nyarán – hathetes tanfolyamon voltunk mind a ketten Pesten. Tömegszállás, reggeli torna, menetelés énekszóval s hihetetlenül lapos, unalmas előadások. Julow Viktorral és Banner Jóskával kerültem egy szemináriumba. Vezetője egy igen gyatra tudású kádernő volt, a bizalmi – Turák János – sem sokkal jobb kvalitású, de legalább jóindulatú. Néhány nap elteltével figyelmeztetett bennünket, ne vitatkozzunk a vezetőnővel, ne égessük le lépten-nyomon, mert megvan rá a lehetősége, hogy keményen visszaüssön. Így hát visszavonultunk, s főként azonos magánhangzós versek írásával ütöttük agyon az időt. Hangversenyre a Károlyi-kertbe meg operaelőadásra a Margitszigetre csak illegálisan lehetett elmennünk, mert 9-kor (vagy 10-kor?) kapuzárás volt. Minthogy a nyarunk ráment erre a tanfolyamra, szeptember végén volt az esküvőnk, kaptunk rá egy hét rendkívüli szabadságot, ezt Zebegényben meg Pesten töltöttük. 1950. szeptember 23-án Szegeden esküdtek, ha jól tudom, a Kálvin téri templomban, amit a helyiek kakasos templomként emlegetnek. Úgy rémlik, azért ott, mert a lelkész, aki összeadta őket, anyám hittanára volt, de valahonnan apámmal is ismerték egymást. Fényképet a szeptember 23-án kötött házasságról nem találtam. Szeptember 23-án... – írom le újra, de már aligha fogom elfelejteni. Én ugyan nem írtam naplót, de történetesen egy szeptember 23-án keltezett följegyzésem megmaradt, idemásolom. Az év 2010. „Állítólag (legalábbis, mint a lelkiösméret bajnoka, így próbáltam elhíresztelni) azért csinálok filmet Kecskeméten (és nem a pesti, pontosabban a budai Pannóniában, ahol a korábbi filmjeimet forgatták), mert így kénytelen vagyok sűrűn hazajárni, többször, mint »amúgy« tenném, ráadásul a szülők meglátogatása nevű ceremóniát így, hivatalos útnak álcázottan könnyebb mentesíteni a formális elemektől. A ritkán hazalátogató gyereknek sütni-főzni szokás, a munka közben hazaugrónak viszont elég a reformátusoktól szállított menzaebéd elharmadolása. Ma káposztás cvekedli volt a menü. Hogy ünnepi eledel, az csak idővel derült ki. A cvekedlit ritkán sorolják a fejedelmi fogások közé, de ez a bizonyos mai, református cvekedli alulmúlta a legszerényebb elvárásokat is. Én ímmel-ámmal, anyám rezignáltan beletörődve, apám viszont eltökélten, szinte hedonista hévvel ette, sőt szokatlan módon, még valami dicséretféle is elhagyta a száját, amelyet a cvekedlin kívül felesége konyhai tevékenységére, illetve spontán cvekedlipótló kísérletére (palacsinta) lehetett vonatkoztatni. Tudod, miért mondja? – kérdezte anyu. Hm? – sandítottam rá rosszat sejtve. – Mert ma van a házassági évfordulónk. – Hát persze – nyögtem, mint aki csak udvariasságból engedte, hogy kimondják előtte azt, amit ő is épp mondani akart. És hányadik is? – A hatvanadik. Szerencsére mindenki másképp tudta, hogy milyen fémmel szokták jelképezni ezt az évfordulót. Arany? Gyémánt? Vas? Ezen aztán (a cvekedliromok eltakarítása közben) hosszasan el lehetett morfondírozni.” A gimnázium igazgatója ’50 őszétől Szabó Adorján lett, a kereskedelmiből jött át, mint párttagot nevezték ki igazgatónak. Művelt és jóindulatú ember volt. Ez év tavaszán ismerkedtem meg vele, egy napon hívtak bennünket a minisztériumba, ottani állást kínálva; nekem a Tankönyvkiadónál. Ő sem ment, én sem; az tartott vissza, hogy lakást nem kaptam volna. Mindketten tanítottunk, ekkor már a gimnázium, illetve a képző mellett a szakérettségin is: ekkor indult, a legjobb tanárokat válogatták össze, s mi annak számítottunk... Helyesbítenem kell: Éva azt mondja, ő csak ’52-től tanított a szakérettségin. (Ezek szerint anyám olvasta a Memoár t? Vajon végig? Vajon mindent? Vajon azt is, amit én kihagytam? És még ki fogok hagyni?)
