Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 3. szám - Orosz István: Emlékek apámról V.
42 A Válas z utolsó számában, a hátsó borítón volt egy féloldalas hirdetés. „Szakadt, kiégett, molyrágott ruháját szakszerű műszövéssel tökéletesen kijavítja Sárközi Györgyné. VI., Nagymező-utca 23. Szemfelszedés! Nyakkendőjavítás!” A hirdető aligha fizetett busás összeget a folyóirat kiadójának, ugyanis a két személy ugyanaz volt. Révai talán azért, hogy a Válasz ból pártlapot próbáljon kreálni, vagy csak azért, hogy a megszüntetést valahogy kimagyarázza, még megpróbálta fölvenni a kapcsolatot Sárközi Mártával. Eszmecsere-ajánlatára válaszolt a szerkesztő asszony a híres bon mot-val: „Tartsa csak meg az eszméit, és én is megtartom a magamét.” Cs.-vel épp szakításban voltunk, mikor Kecskemétre kerültem. Valamikor októberben írt egy kapcsolatunkat megújító levelet. Attól kezdve főként hozzá jártam fel Pestre. Ő is meglátogatott Kecskeméten. Úgy gondoltam, ha végez, ő is kap majd itt állást, s összeházasodunk. Nem tudom, ő hogyan gondolta. Sohasem tudtam rajta kiigazodni. Évával még ’48. december 5-én ismerkedtem meg az iskolai Mikulás-esten. (...) Egyre többször találkoztunk, kezdetben még hol vele, hol Cs.-vel, azután már csak vele... Igen, ő volt, Éva, az óvónőképző lányait a Mikulás-esten kommandírozó tanárnő, négy hónappal idősebb csak apámnál, de máris komoly tanárnői múlttal, hisz a szegedi egyetem utolsó éves magyar–történelem szakos hallgatójaként már elkezdett tanítani a kecskeméti Óvónőképzőben. Ő volt a gardedám, az ifjú hölgyek magaviseletén őrködő nagylány, ám hogy magára is vigyázzon, arra már nem maradt energiája, mondhatnám, elviccelve a történetet, de nem teszem, elvégre Éva lesz az édesanyám. Naplót ugyan nem vezetett, emlékiratot nem írt, ezért nehezebb lesz megszerkeszteni a történetét, de mégsem mondok le róla. Hogyan is mondhatnék? Apám kivételezett egyke volt (a születése előtt meghalt nővér után maradt űr még inkább egykévé tette), jobban figyeltek rá, neveltetéséhez a teljes rokonság asszisztált, szinte minden tudható róla. Anyám négyéves volt, amikor édesanyja meghalt, a húga kettő; apja új házasságában még három fiú született, csoda-e, hogy nem körülötte forgott a világ. Balkezes volt, de az iskolában átszoktatták; csattant a pálca, ha nem a „szép kezébe” fogta a krétát. Ballal szelte a kenyeret, azzal varrt, pingpongozott, rúzsozta a száját, azzal is simogatta meg a fejem, de írnia csak jobbal volt szabad. Már gyerekkorában is sejtette ugyan, hogy nem a születésnapja miatt lobogózzák föl Szegedet, de azért minden évben várta a március tizenötödikét. Volt, aki azt mondta, nem is 15-én, hanem 14-én született, csak az apja, akit Nicsovicsnak hívtak, aztán inkább Nitsovits-nak, mert úgy magyarosabnak látszott, kokárdás-pityókás jókedvében ráparancsolt a bábaasszonyra, hogy inkább az ünnepet írják a hivatalos papirosra. Jól ki is nyomtam a mellem, vegye észre a drágalátos miniszterelnök, hogy nem az átlagos masnit viselem, mint a többi díszember. Olvassa csak el: ANYU, hátha rájön magától is, miért van odapingálva a kokárdámra. Elmondtam volna, csak hát nem kérdezte, hogy ott ül az üvegkalickába zárt szentkorona mellett (köszönet Istvánfi Gyulának, hogy helyet cserélt vele), ő az, akinek a nagyothalló készüléke össze-összegerjedt a parlamenti mikrofonokkal, s az ünnepi beszédből úgy sípolt ki némely szavakat, mintha a jó ízlés cenzúrája őrködne a kupolateremben. Na, de legalább emlékezetes volt az esemény (a Kossuth-díjak 2011-es átadása). Nekem legalábbis az. Anyám családja nagy jóindulattal sem nevezhető ős-szegedinek. A délről jövő, s az ortodox egyházhoz tartozó betelepülteket rácoknak mondták akkoriban, nem nagyon téve különbséget a szerbek, görögök és aromunok közt. A fekete hajú, kreol bőrű lányt nem csak görögnek, nem is csak szerbnek nézték. Sírva futott hazáig, amikor lelökdösték a szegedi villamosról. A sárga csillagot hiányolták a kabátjáról. A dátum 1944 ősze. Legközelebb nem úszod meg ennyivel, kiabálta utána egy felbőszült utas.
