Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Patak Márta: Asszony az esőben
29 kiállítsa a temetéshez meg a halotti bizonyítványhoz szükséges papírokat, föltette folyamatos lejátszásra Erroll Garner Solitaire -jét. A zenét jóformán nem is hallotta, hanem időnként érzett ott belül valami rezdülésfélét, mintha valaki szólna hozzá egy-egy vadul megiramodó futam mögül a szaggatott zongorajátékban. A hársfa alakját próbálta kivenni a sűrű esőfüggönyön keresztül, de csak a levelek zöld villanását látta időről időre az áthatolhatatlan szürke függönyön keresztül, úgyhogy gondolt egyet, becsukta az ablakot, belebújt a magas szárú, fűzős cipőjébe, és úgy, ahogy volt, házi köntösben kiállt az esőre. A szél is fújt, bár nem annyira, hogy erővel megcsapja, mihelyt kinyitja az ajtót, de ahhoz éppen eléggé, hogy egy-egy lökettel apró szemű permetet sodorjon arcába. A szemüvegén már szinte észre sem vette, azt hitte, ennyire elhomályosítja látását az eső. Pillanatnyi gondolatvillanásai akaratlanul a férjével közös életük jeleneteit idézték. Sokszor megfordult a fejében, akkor kellett volna elválniuk, amikor visz szament dolgozni, a jazzrajongó olvasójával talán teljesebb életet élhetett volna. Nem akarta, vagy nem merte meghozni egyedül ezt a döntést, főleg a gyerekei miatt. Aztán idővel már nem bánta. Akárhogyan is, a férje nagyon jó ember, tulajdonképpen semmi hibája nincsen, azonkívül, hogy önfejű. Ha kérdeznék, nem tudna rá semmi rosszat mondani, igaz, sose hallgatott rá, ment mindig a maga feje után. Ha egyszer-egyszer elkeseredett, amiért sivár az életük, azzal vigasztalta magát, mennyivel nehezebb annak, aki magára marad, miután felnőnek a gyerekei. Neki legalább van kihez szólnia, nem egyedül kell este lefeküdnie, reggel fölkelnie. Ha boldogtalanul is, később meg betegen is, de legalább itt van. Az elmúlt fél év alatt, amióta a férje meghalt, ritkán gondolt a fiatalságukra. A férje hangját hallotta a háta mögül, mintha ott duruzsolna vagy telefonálgatna, mint régen, amikor még egészséges volt. A konyhából nemritkán arra rezzent össze, hogy bentről kiabál, de olyan erősen, hogy sokszor abba is hagyta, amit éppen csinált, és rohant volna a szobába, hogy meggyőződjön róla, tényleg nincs odabent. Mikor az imént elkezdett esni, éppen zöldborsót fejtett a konyhában. Maga sem értette, minek vett belőle két kilót, mikor egy darabig úgysem jönnek haza a gyerekek, neki egymagának meg egy évre is sok lenne ennyi. Aztán ahogy hirtelen besötétedett, abba is hagyta, és átment a nappaliba. Eszébe jutott, mikor egyszer Lellén elkapta őket egy nyári zápor. Koncerten voltak, a Korál és a V-Moto-Rock játszott, utána jó sokáig söröztek még a barátaikkal, nem akaródzott nekik megválni a társaságtól, aztán amikor fölkerekedtek, és indultak volna vissza gyalog Lelle-felsőre, a Vadvirág kempingbe, ahol megszálltak, útközben leszakadt rájuk az ég. Egész más volt akkor az eső, nem ilyen őszies, szürke, mint ez a mostani májusi zápor. Őrjöngtek hazáig, teli torokból, fals hangon ordították a koncertnótákat, közben ököllel csapkodták maguk előtt az esőt, mintha utat akarnának törni benne, és nevettek, meg azt gondolták, milyen jó, hogy ez nem egy-két órával ezelőtt jött. Még éppen hogy egyetemisták voltak. Így visszagondolva, mintha nem is ő lett volna, aki ott üvöltött leendő férje mellett, miközben
