Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Orosz István: Emlékek apámról IV.
49 Épületnek megkapták Mátyás király szülőházát. Ez ugyan szép és történelmi hagyományt képvisel, de kollégiumnak nem alkalmas. Olyan hideg, hogy télen a kollégisták fele beteg lett. Most járnak megfelelőbb, nagyobb és lakható épület után. (...) Azzal a néhány fiúval, akiket a kollégiumban találtam, több délutánt és estét átbeszélgettem: a magyarországi és az erdélyi irodalomról, az egyetemi életről, tanulmányokról, azoknak a főként mezőségi falvaknak a helyzetéről, ahonnan jöttek, a magyar - román együttélésről, asszimilációról, a jövő kilátásairól. Volt, aki igen biztató jövőképet rajzolt elém: az itteni helyzet hamarosan jobb lesz, mint a magyarországi, Románia gazdag ország, a Groza-kormány garantálja a kisebbségi jogokat, távlat: közép-európai konföderáció. A kollégium „diákigazgatója” (a diákönkormányzat vezetője) Katona Szabó István volt. Hogy vele találkozott-e, nem tudom, név szerint nem említi, engem azonban így is szíven üt a név, hisz lányával, Katona Szabó Erzsébet iparművésszel, a Gödöllői Műhely vezetőjével évek óta szoros munkakapcsolatban vagyok (közös kiállítások, könyvbemutatók, utazások), jól ismertem Gödöllőre átköltözött szüleit is, sokat beszélgettem édesapjával. Fölhívom Erzsit, hogy együtt bánkódjunk, miért is nem hoztuk össze az öregurakat sosem. A Memoár nem említi név szerint Sütő Andrást sem, apám szóbeli emlékei alapján azonban tudom, találkozott vele, alighanem ott a Móricz Kollégiumban, s talán össze is barátkozott a két évvel fiatalabb íróval. (1990 tavaszán gyakran szóba került a neve.) A Bolyai Egyetem problémáiról néhány tanárral (Szabó T. Attila, György Lajos) is beszéltem. Legfőbb nehézség a tanárhiány. A kolozsvári egyetem 15—20 év alatt képez annyi tanárt, amennyire már most is szükség volna az erdélyi magyar középiskolákban. Nagy baj az is, hogy tanároknak is, hallgatóknak is szinte lehetetlen átjutni Magyarországra. Abban reménykednek, hogy talán a stabilizáció, a pénzügyi helyzet javulása megkönnyíti majd ezt. (...) Bukarestről csak elég futó és felszínes benyomásom maradt. Akikkel ismeretséget kötöttem, magyarok voltak. A román ifjúmunkás szövetség sportolóinak egy vacsoráján is jórészt csak magyarokkal találkoztam, egy másik társaság, ahol megfordultam, az MNSZ (Magyar Népi Szövetség) egyik bukaresti csoportjának ünnepélye volt. Legfőbb tervem a Székelyföld alaposabb megismerése lett volna. Bukarestből jövet, brassói átszállás után, Csíkszeredán szálltam le a vonatról. Alig helyezkedtem el a szállodában, rendőrkézre jutottam. Derék székely fiúk voltak a rendőrök, de figyelmeztettek, azonnal vissza kell mennem Kolozsvárra, mert tartózkodási engedélyem csak oda szól, így épp csak sétáltam egyet Szeredán, másnap indultam vissza Kolozsvárra. A Székelyföldet így csak vonatból láthattam, onnan azonban elég jól, mert majdnem az egész úton a lépcsőn kellett állnom a zsúfoltság miatt. Érdekes volt látnom valahol Palotailva és Ratosnya közt egy olyan vízhordó edényt, amilyennel három éve, mikor itt voltunk munkatáborban, mi jártunk a forráshoz. Másodszori kolozsvári tartózkodásom napjaira esik többszöri találkozásom a kitűnő történésszel, Kelemen Lajossal. Zavarba ejtő szívességgel járta velem a várost az idős ember, s adott számos hasznos felvilágosítást arról, a felvilágosodás kori olvasóközönségről készülő disszertációmhoz hol találok anyagot. (Később is levelezett velem ez ügyben.) Ekkor találkoztam végre Eötvös collegiumi szo batársaimmal, Nagy Miklóssal is, ettől kezdve együtt jártunk mindenhova, pl. György Lajosékhoz, akik vacsorán is ott tartottak. Kitűnő vacsorájuk azért is emlékezetes, mert forintunkért igen kevés új lejt kaptunk, nem nagyon futotta kosztra, s hamarosan arra kényszerültünk, hogy letéve további terveinkről hazautazzunk. A mindössze 22 napos utazásról a Collégium – és Keresztury – számára beszámolót kellett írnia. Eredetileg az igazgató úr miniszteri munkája segítségeként is igényelhette a magyarlakta területekre utazó diákok jelentéseit. Negyven évvel később, 1986 novemberében apám egy hosszú, kétnapos interjút készített vele a Forrás számára, amelyben Keresztury utalt is rá, hogy a kulturális élet újjászervezésében, megindításában személyes kapcsolataira akart támaszkodni, s ezen kapcsolatok közé már a kollégistákat is beleértette, arra azonban, hogy apám úti beszámolóját hasznosítsa, már nem maradt ideje. 1947. március 14-ig volt hivatalban.
