Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 2. szám - Orosz István: Emlékek apámról IV.
44 Hogy mi lehetett az elnök, illetve az alelnök dolga, azt Vekerdy József, a Collegium utolsó szabadon választott ifjúsági elnöke magyarázta el az Ahol a maximum volt a mini mum című interjúkötet szerkesztőinek: „Mindig egy leendő negyedévest választottak meg ifjúsági elnöknek, egy harmadévest meg alelnöknek. Mindig olyat, aki közkedveltségnek, megbecsülésnek örvendett, és elég aktívnak gondolták ahhoz, hogy összefogja az ifjúságot, és tartsa a kapcsolatot az igazgatóval és a mindennapi élet adminisztratív részlegével. Hogy egy példát mondjak, vele közölte a mosoda, hogy mikor lesz nagymosás, és akkor az elnöknek vagy az alelnöknek volt a dolga, hogy vacsora közben megkocogtassa a poharat, ami azt jelentette, hogy figyelem, fontos közlendőm van. Erre mindenki elkezdett üvölteni: Fogja be a pofáját az elnök! Mit akar az elnök? ... Aztán minden szerda este egy-egy neves embert, előadót hívtunk meg, mint például Révai Józsefet, a legvörösebb funkcionáriust. Az elnök megbeszélte az igazgatóval, hogy kit kér a diákság, majd az igazgató is javasolt valakit, aztán újra az ifjúság javasolt...” Hogy Vekerdy tanár úr a nagymosással némileg profanizált, az Keresztury emlékezése – Az önismeret iskolája – alapján vélhető: „Az ifjúsági elnök megválasztását mindig is zajos korteskedés előzte meg: a demokrácia elvei érvényesültek. A pártszervezet azonban egyszerre úgy gondolta, az elnök csak az ő jelöltje lehet. A függetlenségükre kényes collegisták, köztük nyilván a párttagok is, akik nem rokonszenveztek a diktatórikus megoldás jelöltjével, Nagy Andrással, hirtelen úgy határoztak, hogy a minden politikai mozgalmon kívül álló Vekerdy Józsefet jelölik. Őt is választották meg; titkosan, elsöprő többséggel. Róla egyébként az volt a szaktanárai által is megerősített vélemény, hogy a század nyelvész zsenije, de undorodik a politikától. Ezért tetszhetett huszárcsínynek éppen őt választani. A választás után, mint a végzet angyala, rohant be hozzám Kardos Pál – aki Pándi Pálként futotta be pályáját –: a párt ezt megbocsájthatatlan provokációnak tartja.” Szerda estéken gyakran érdekes vendégek jelentek meg a Collegiumban, a választás előtt a pártok egy-egy képviselője: Révai lenyűgözően intelligens volt, Supka Géza (Polgári Demokrata Párt) közröhejt keltett, Ortutay szürke, meggyőződés nélküli (FKGP), Erdeinek arra a megnyilatkozására emlékszem, hogy ha a kommunistákkal vitatkozik, rendszerint meggyőzik, de másnap visszatér eredeti álláspontjára. Az SzDP képviselőjére nem emlékszem. (Szász Imre emlékszik, a rac s csoló Szalai Sándor volt az, ezt mondta: „a kommunista párt olyan, mint egy kaszárnya, a szociáldemokrata párt, mint egy kupleráj, de mennyivel kellemesebb egy kupleráj egy kaszárnyánál.” Érdekes, hogy a raccsolóknak mindig olyan mondatok jönnek a nyelvükre, ami tele van „r” hanggal.) Mint volt kollégista, Balázs Béla is tartott előadást, nagyon rokonszen vesen, szerényen beszélt életútjáról. A szerda esték után a résztvevőket mindig meghívták vacsorára, ekkor rendszerint megjelent Pais Dezső is, aki ebben az időben a Collegiumban lakott, és mindig meghívtuk, hogy üljön az asztalunkhoz. Nagyon büszke volt rá, hogy mennyire ragaszkodnak hozzá a tanítványai. Tény, hogy valóban szerettük Tosut – Tosunak hívtuk –, de az igazság az, hogy főként azért hívtuk ilyenkor az asztalunkhoz, mert szerda esténként tojásétel volt vacsorára, és tudtuk, hogy neki nem szabad tojást ennie, mindig meghagyta, és így több jutott nekünk. Az örök agglegény Tosu nevét (a régi magyar személynevekkel, illetőleg azok török eredetével való foglalatossága miatt ragadt rá) otthon is hallhattam emlegetni, de mások is szívesen emlékeztek rá. Keresztury: „Az ostrom idején megnőtt, ápolt hófehér, hosszú hajával és szakállával olyan volt, mint a megtestesült Atyaisten.” Lator: „Hihetetlenül szórakoztató volt ez a kis száraz, tüskés, ősz hajú ember, aki akkor már világsztár volt a nyelvtudományban. És olyan dolgokról tudott beszélni a maga rendkívül száraz módján, amitől lázba jöttem.” Ezen a száraz hangon intonálhatta szállóigévé vált mondatát: „Sztalin úr engem igazolt”, miután a generalisszimusz valamelyik ünnepelt nyelvtudományi munkájában elszólta magát, hogy tudniillik a nyelv mégsem annyira „osztálytermészetű”, ahogy a buzgó marxista nyelvészek hirdették akkoriban. Többen is emlékeznek századelőt idéző
