Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy igazlátó és a gazfickók (Tragikus farce szünet nélkül)

30

szövetséget. Az a kis nézeteltérés az elején már nem érdekes

. Egy lett a sorsunk. Én is itt vagyok becsukva, a saját cellámba

ráadásul.

De egy perc és télak. Nálam vannak a kulcsok. Minden centimétert ismerek. Szökik velem? (Valahonnan a nadrágja szárából elővesz egy pisztolyt.) Ez a Musznyek még motozni se tud. Magánál jobb helyen lesz. Nagy úr: – Nem használok fegyvert. Csíder volt parancsnok elteszi a stukkert: – Okos. A maga tudása, az én elszánt

ságom, és miénk a világ. Milyen szép lesz majd harminc-negyven év múlva visszaemlékezni. A budai hegyekben kibérelünk egy kertvendéglőt, sok virág, öreg fák. Meghívjuk a maga egyetemi évfolyamtársait, az én osztálytársaimat a Dzerzsinszkij ávósakadémiáról, unokák, dédunokák, lebilincselő történetek, nevetés. Nagy úr: – Nem szököm. Fornszek Sándor negyvennyolcas huszárőrnagy Kufsteinben... Csíder volt parancsnok: – Fornszek? Az itt is van egy. Nagy úr: – Van közük egymáshoz? Meg kéne tudni. Az én Fornszekemet, akiről beszélek, 1849 decemberében tizenöt év várfogságra ítélték. Néhány év múlva szóltak neki a kufsteini cellájában, hogy elengedik, mehet, amerre lát. Ezt a szégyent, kiáltotta. Hát mit követtem én el, hogy ezzel büntetnek? És n

em volt hajlandó elhagyni celláját, hanem leülte a rá kiszabott tizenöt esztendőt. Ha egyszer a császár bírái úgy ítélték, hogy ő akkorát vétett a császár ellen, hogy az tizenöt esztendei rabságot érdemel, akkor ő büszke arra, hogy a császárnak ekkora borsot tört az orra alá, és esze ágában sincs elfogadni a gyűlölt és megvetett zsarnok kegyelmét.

Csíder volt parancsnok: – Hát akkor csak

történészkedjen

, léptem! (Hatalmas kulcscsomót vesz elő, kizár egy rejtett ajtót, elmegy. Az ajtó nyitva, a kulcs benne.)

Musznyek őrnagy, vállfán vadonatúj rabruhát hozva bevágódik.

Musznyek őrnagy: – Az új egyenruhája, Csíder! A régit elkobzom. Nagy úr: – Pucolós.

Musznyek őrnagy: – Utána! (Ledobja a priccsre a rabruhát. Az asztali lámpáról leakasztja a rúdlámpát.) Fog még kelleni. (A nyitva maradt ajtón kirohan.) Nagy úr utánaballag, bezárja az ajtót, elteszi a kulcscsomót: – Nehogy vissza

szökjenek. Czéfó Lackó belibben. Czéfó Lackó: – Ember, hát ezek? Utánuk! Vissza, amit elcsórnak! (A falon át elrobog.) Nagy úr: – Odakint épül a rabság. Önként csatlakoznak hozzá, és építik maguk körül a börtönfalat, kényelmesre a cellát.

Szabad maradok. Nálam a kulcs. Eltűnik A politikai foglyot ne csak őrizd, gyűlöld is! felirat. A helyén ez világít: Magyar Föld! Magyar Nép! Magyar Ifjúság! Ez a mi hitvallásunk!