Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Orosz István: Emlékek apámról XII.
55 Miközben a rejtvényújságok nagymama által elkezdett keresztrejtvényeit befejezte, ő is készülni kezdett a halálra. Az addigi szemérmes utalások, körülírások helyett kimondta, egyre többet beszélt róla, sőt szervezkedni kezdett. Amikor a kecskeméti református temető újra megnyílt – 1992-ben történt –, rábeszélte anyut, vásároljanak sírhelyet. 1964. május 1-jén a Béke fasor végén létrehozott városi köztemető megnyitásával a felekezeti temetőket bezárták. Az 1770-es évek óta működő Budai út menti református temetőből a hírességeket (Lestár Pétert, Muraközy Jánost, Katona Zsigmondot, Mátyási Józsefet átvitték a Köztemetőbe. (Katona József exhumálására és átszállítására (ő a gimnáziumunk közelében lévő katolikus temetőben pihent) én is emlékszem. Úgy látszott, hogy a református temető sorsa végleg megpecsételődött, lakótelepnek, sportpályának, számítóközpontnak, fűtőműnek hasítottak ki belőle jókora területeket. Mivel több mint húsz évig éltek még, ami alatt persze szorgalmasan fizették az üres sírhelyet a beleszúrt, korhadozni kezdő fejfával, talán érthető a malícia, amivel a dolgot kommentáltam. Meg a bosszúság, elvégre a temetés a gyerekek feladata, olykor viccesen szóvá is tettem, mit avatkozik bele. Apám hol méltatlankodott, hol meg nevetett. Ő is érezte a paradoxont, lassan többe kerül az üres sír, mint II. Gyuláé a San Pietro in Vincoliban. Hogy a drága sírhelynek semmi értelme sincs, az apám halála után vált nyilvánvalóvá, a város ugyanis – ahogy a díszpolgárok esetén szokás – saját halottjának tekintette, ami azzal járt, hogy vállalta a temetés költségét, és persze adta a sírhelyet – mindkettejüknek – a temető egy elegánsabb parcellájában. A sírügy slusszpoénja néhány évvel a temetés után csattant. Felháborodott levelet kaptam egy volt tanítványától, azon méltatlankodott, mennyire elhanyagolt apám és anyám sírja, látszik, hogy a kutya sem gondozza. Szegény a régit találta meg, a másikat, a drágát, amelyről mindnyájan megfeledkeztünk, s a temetkezési vállalatnál sem jutott eszébe senkinek, hogy meg lehetne szüntetni, nem is juthatott, elvégre jó pár évre, talán évtizedekre ki volt fizetve. Júl. 29. (vas.) Mindenki utazik. Marcit ma viszik István Mainz mellett lakó barátai három hétre német szóra. István aug. 6-án megy Japánba valami filmfesztiválra, ahol az ő filmjét is vetítik. Airáék 31-én érkeznek, István hozza le őket Kecskemétre. A kedves, sokgyerekes német családot – Hans Günther Roosékat –, akik Marcit vendégül látták, egy testvértelepülések közti focibajnokságon ismertük meg. A filmfesztivál Hirosimában volt, Vigyázat, lépcső! című filmemmel hívtak meg. Szept. 6. (csüt.) Aug. 14-én Évával Szepezdre mentünk. Kánikula, gyors lehűlés, aztán újra meleg. (...) Hétfőn megyek kórházba. Egy következő jegyzetből derül ki, sérvvel operálták helyi érzéstelenítéssel, de közben egy „fonalszerű zsírdaganatot” is találtak, azért, hogy kivehessék, inkább elaltatták. Álmodtam is a műtét közben. A lábadozásra jól emlékszem, mert akkoriban sokat voltam otthon. A DOPP-csoport tagjaival egy grafikai kft.-t csináltunk (akkoriban divat volt „vállalkozóvá” válni), a Kecskeméten lakó plakáttervező, Pócs Péter ötlete volt, de aztán a nehézségeket látva éppen ő volt, aki először kiszállt a süllyedő hajóból. Elég nehezen tudtunk megszabadulni a ránk hagyott, áttekinthetetlen adminisztrációtól. Apám jegyzetei közt sok az ismétlődő téma, meddő ÚMIL-értekezletek, a Katona József Társaság ügyei, lektorálások, előadások. Aggodalom a gyerekek, az unokák iránt, bosszantja az én sok utazásom, értetlenkedik a kft.-nk miatt (Andiék is belevágtak valami hasonlóba), és persze hol aggódva, hol reménykedve figyeli a politika eseményeit is, az itthoniakat és a világpolitikában történőket.
