Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 12. szám - Szmeskó Gábor: A távolság közelében II. (A transzcendencia lehetősége Pilinszky János költészetében)
49 befogadó artikulációs bázisának elemzése, tudomásul vétele, s az eddigiek alapján az valószínűsíthető, hogy Pilinszky pont ezek kritikai felmérésével jut a megnevezhetetlenség álláspontjára, s úgy tűnik, reméli, hogy a funkciót létrehívó ok mutatkozása újra iránymutató hordozót kaphat. A mutatkozó perspektívája A Monstrancia a Tabernákulum párversének is tekinthető, amennyiben az „ellenkező” perspektíva, tehát a befogadó helyett a mutatkozó, szemszögét képviseli. Monstrancia Elsüppedek a hóesésben, eltűntem, eltünök a fiatal intézeti lányok, ligetek, fák, első játszótársaim, a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek áhítatos szemléletében. Az első sor jelen idejű (folyamatot feltételező) kijelentése – „elsüppedek a hóesésben ” – nem azt állítja, hogy a beszélő saját cselekvésének követeztében süppedne el a hóban, hanem egy külső hatás az, ami eltakarja. Ugyanakkor figyeljünk fel arra, hogy az egyes szám első személyű személyrag ugyanúgy tartalmazza jelenlétének állítását, mint a következő megállapító kijelentés immár múlt idejű személyragja: „eltűntem ”. Majd, mintha a mondott elmélyítését sürgetné, ugyanabban a sorban, ugyanabban a mondatban újrakezdődik a felszámolódás – „eltünök ...”. A „játszótársaim”-ban felbukkanó birtokos személyjel után nemhogy nem jelenik meg grammatikai szempontból a lírai én, de az eltűnés „a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek / áhítatos szemléletében” fejeződik be és ki. Ha ez a beszélő tevé kenysége lenne, akkor szemléletem ben lenne az adekvát forma, azonban a verszárlatban nem a lírai beszélő, hanem a lányok, ligetek, fák szemléleté ben, vagyis az ő megközelítési módjukban tűnik el – teljesen visszahúzódva a beszélőt feltételező megszólalás mögé. S az „áhítatos szemléletében ” kifejezéssel, amikor az eltűnés helye (a szemlélet) artikulálttá vált, a beszéd is megszakad. Ebből az is következik, hogy a címben jelölt monstrancia, a mutatkozót megmutató dolog maga a lírai beszélő lesz. Ráadásul nem egyszerűen a lírai én érzékszervi befogadásáról van itt szó, hanem a szemlélők szemléletében való eltűnésről. A szemlélet az érzékszervi befogadás reflektált szintjére utal, megismerési módot jelent, amely a határok közé szorított befogadásmód kizáró, illetve kisajátító eljárásmódjára is felhívja a figyelmet. Ugyanakkor a verszáró szó jelzője – „áhítatos” – nem az autonómia idegenséget nem tűrő brutalitására (Levinas), hanem az isteninek készségesen felajánlott önátadás viszonyulására irányítja a figyelmet. Ez a megközelítés újra visszakapcsolható a transzcendens mutatkozása és a reflexió kérdéséhez. Úgy tűnik, hogy Pilinszky ebben a versében a mutatkozónak a megmutatkozás befogadásában felszámolódó jelenségére hívja fel a figyelmet. Azonban a Monstranciá ban a lírai én nem a befogadó, hanem a mutat kozó perspektívájába helyezkedik, újfent megbontva ezzel azt a hagyományos megközelítést, amely a befogadó tapasztalatának, élményének lejegyzésére vállalkozik. Egy apró kitekintés erejéig érdemes itt felfigyelni arra, hogy a Monstranciá ban felbukka nó, fordítottnak tűnő eljárásmód – vagyis a mutatkozóként való feltűnés, s így a szemlélt-
