Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Beke József: Arany János és a Bánk bán
123 Bánk nem hazud: ’s ezért megvet Melinda.” (Egész bosszúval el akar sietni – írja a szerző utasításul.) Mindenesetre Péterfy e talányos véleménye alapján elkalandozhat a fantázia. És el is kalandozik: vajon hogyan lehet egy asszonyt az elmaradt „félrelépő” szerelmeskedésért kárpótolni? Esetleg valami régies, igazán lovagias férjként: fényes ajándékkal? Vagyis a férj a maga felszarvazásának elmaradásáról értesülve, örömében ezért egyszerűen megjutalmazza a feleséget? Persze minden megtörténhet. De Katona Bánkjával? A XIII. században? Persze ma már ennél is merészebb a fantázia – és olcsóbb a megoldás! Nádasdy Ádám a legújabb Bánk bán -átírás jegyzetében egyértelműen megfogalmazza az igazán modern szemléletű kárpótlást: „Értsd: Bánk majd helyetted is megadja neki (= kipótolja), amit egy nő kívánhat egy férfitől: Melindának nem fog hiányérzetet okozni, ha te nem udvarolsz neki.” [Helyesen: férfitól !] Egyáltalán: ha Biberach ilyesmit akarna mondani, akkor kezdené mondatát a DE szóval? Ha ezt akarná mondani, akkor az ÉS-sel kezdené, vagyis egyetértően, logikusan folytatná Ottó szavait: „Melinda is csak asszony... – És Bánk a félrelépést majd megbocsátja.” Csakhogy: ha ezt így feltételezzük, ebben az esetben Ottónak sikerült megszereznie Melindát, ő adta meg neki „amit egy nő kívánhat egy férfitől” – ekkor azonban már nincs Melinda oldaláról áldozat, amiért kárpótolni kellene. Vagy mégis van? A fantázia korlátlan. Csakugyan ezt mondaná Biberach Ottónak? A drámai történés idején? Vagy a dráma megírása idején erre gondolt Katona? Erre utalna a mű más helyén akár Melinda vagy akármelyik szereplő? A dráma korának közerkölcsét nem a Bánk által bezárt német lány rémülete, szavai érzékeltetik: „Hajnalban egy idegen szobában – rajtam a kacaj!”? Ha elfogadjuk azt, hogy Biberach szavai a színlett „önfeláldozásra” készülő Ottóhoz szólnak és figyelmeztetést tartalmaznak a férj említésével, akiről feltételezhető, hogy az Ottóhoz hasonló „keszeg, sovány fiút: bajúsza egy végére tűz”, akkor bizony legjobb megmaradni Arany János igen egyszerű és logikus értelmezése mellett, amely így szól: „Már a lemondás is áldozat, de hogy még nagyobb legyen, majd Bánk agyonüt.” Tehát Arany a XIX. század közepén az „áldozat’ kipótoló”-t úgy érti: viselkedésére, áldozatára „ráadásul” Bánktól megkapja a magáét Ottó. Ma mások úgy értik, hogy Melinda kap valamit az elmaradt valami helyett kárpótlásként. A dráma kezdeti jeleneteiből inkább arra lehet következtetni, hogy már a Melindához való közeledés is magában hordja a veszélyt Ottó számára, és kevésbé arra, hogy Bánk majd elnézi Melinda félrelépését meg Ottó aljasságát is. Ottó ugyan éppen hogy megmenekül majd Bánk kezéből, de a Gertrudist érő szurdalásokban ott lesznek Melinda könnyei is. A fentebb tárgyalt jelenet további részében Biberach még többször is megpróbálja Ottót figyelmeztetni a veszélyre: „Oh jó Uram, csalatkozol! szerelmes / Bánk bán’ szemének illy titok nehéz.” Amikor Ottó tovább lelkesedik és így ábrándozik: „És még ma kell, hogy ő enyém legyen! / Szerelmet érzek én...”, akkor Biberach megint a veszélyes férjre gondol: „Kárával a szegény Hitesnek?” [= hitvesnek] Az aligha vitatható, hogy Biberach általában (eddig!) jól átlátja a viszonyokat, helyesen ítéli meg, hogy Melinda és Bánk házassága nem afféle kaland, később beszél is majd „a magyar Feleségek állhatatosságáról”, bár maga sem hisz ebben. De azt jól méri föl, hogy ezen az idegen földön még a királyné öccsének sem tanácsos ujjat húzni a király helyettesével. Az itt kiindulásként idézett jelenetben a „De Bánk...” kezdetű szavaival nem gúnyolódik Ottón, hanem előrelátóan felvillantja a várható következményt. Komolyan beszél, látja a veszélyt. Persze érdekből segíti is Ottót, csak akkor hagyja majd el, amikor már menthetetlennek látja, s átpártol Bánk oldalára, ezzel viszont meg is ássa a maga sírját: Ottó öli meg.
