Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 11. szám - Orosz István: Emlékek apámról XI.

97

S honnan ez az ismerős dallam,

s mért érzed mégis, hogy ma más

e fölpolcozott párnasorra

odakészített zuhanás?

Emlékszik-e itt valaki,

valaki még a szobaszámra,

s a folyosókon bujdosó,

az alvajáró óceánra, a leeresztett zsalukon,

ahogyan a gyíkok szaladnak,

tudja-e nevét valaki,

e földnyelvnek s e partszakasznak?

S ingek, vállfák közt lesz-e, ki

keresni fogja névjegyed,

egy szám vagy cím után kutat,

hogy értesítést küldjenek.

1986. január 2-án nyugdíjba mentem. Mester Barna – kérésemre – a pedagógiai könyvtár vezetésétől már októbertől fölmentett; Balogh Miskának, a középiskolai szakfelügyelőnek adtam át. Két negyedik osztályomban a tanév végéig tanítottam: magyart, magyar faktot s latint négy főre olvadt csoportomnak, heti 13 órában. Februárban Kaposváron voltam, előadást tartottam a Berzsenyi Társaság tudományos ülésszakán. (O. L.: Széchenyi és Berzsenyi című előadását a Berzsenyi Dániel emlékezete c. könyvben jelentette meg a Kaposvári Városi Tanács). Május 19-én Kiss Jóska és Szabadi Sanyi volt nálunk. 21-én Kiskőrösön tartottam előadást a gimnáziumban a Bánk bánról. 29-én a Vigadóban átvettem az Apáczai-díjat. 30-án – pedagógusnap alkalmából – a kecskeméti városházán köszöntöttek. Június 4-én a magyartanárok voltak nálunk. Szekér, Sárközy meg Sárkányné rendezett már előbb vendégséggel egybekötött munkaközösségi összejövetelt, most tőlem búcsúztak. Vámos kedves verset írt hozzám.

Június 11–13-án (IV. C) és 16–18-án (IV. B) volt a két utolsó érettségim. Szép eredményt hozott mind a kettő. Elhatároztam, hogy a legszebben felelőknek egy-egy könyvet adok emlékül-jutalmul, azt az irodalomtörténetet, amelyben én írtam a felvilágosodás korát és a reformkort. (A Spenót.)

Páli Pista (Illyés: Bartók) és Záhonyi Enikő (Babits: Húsvét előtt) kapta a könyvet. Mindkét latinos érettségizőm (Almási Marianna, Trecskó Éva) jelest kapott.

Végül is minden fájdalom nélkül váltam meg az iskolától. ’86 januárjában Istvánéknál megszületett Anna.

Pontosabban Anna Ida. Dóra édesanyjának (és nagyanyjának), illetve az én nagymamámnak a nevét kapta, amit később összevonva kezdett használni: Annaida. Apám akkor, 1986 nyarán és kora őszén írta meg a kéziratos memoárt abba a bizonyos első kaunasi füzetbe, ami alapján ezt a visszaemlékezést szerkeszteni kezdtem, illetve akkor fogott bele – immár nyugdíjasként a rendszeres naplóírásba, amiből talán a további lapokat képes leszek összeállítani. 1986. Az életéből harminc év van még hátra, három évtized, életének éppen egyharmada, de a memoár összegző szándéka már a lezárásra utal, és a naplókban egyre gyakrabban felbukkanó elégikus hang is az elmúlást idézi. Sokat gondolok mostanában a halálra, egyre kevesebb félelemmel. Nem egyszerre hal meg az ember: életem korábbi szakaszai rendre megsemmisültek, emlékeik is megfakultak. Ha maradt is emlék, kedves is, szép is, az újra